Mondd Anyám,
miféle szerelem érlelt,
amikor karmádat cipelve
sírtam magam ebbe a világba?
Mosdatlan bőrömre száradt
méhed vére, szememben még
égett Isten jelképe…
S miközben könnyed lemosta
születésem mocskát,
fázós felhők mögé bújt a február.
Láttad az utam kezdetét,
elsőnek érezted testem melegét,
mégis egyedül indultam el…
– Ma ismét egyedül élek,
épp ugyanúgy, mint te.
Mindketten elvesztettünk valakit,
Apát és Szerelmet egyaránt.
Kötelékünk a talajból felszivárgó
Egy vagy belőlem
és Egy vagyok belőled érzés.
Már mélyre véste az idő
arcod ráncait, s a szemedből
kipergő évek megkövültek
gerinced görbületén,
én most is szeretlek Anyám,
és vigyázom lassuló lépteidet,
amíg az Isten engedi…
