A héja hirtelen lecsapott és egy jércét elvitt, a Búbosat.
— Ó, jaj! — csapta össze a kezét nagymama. — Éppen a Búbosat!
— Százszor is elmondtam, ne engedd ki őket a kertbe. Hogy a fene essen bele! — mondta nagyapa vérvörös képpel.
Diácska már tudta, hogy nagyapja szavai után mi következik: „Figyelj, mit beszélsz a gyerek füle hallatára”. És tényleg:
— Figyelj, mit beszélsz a gyerek füle hallatára!
Nagyapa azonban csak legyintett, s bement a házba megnézni a Tv-ben a híreket. Ott is csak előbbi szavaival fejezte ki a véleményét: „Hogy a fene essen bele, micsoda tolvajbanda, szétlopkodják az egész országot”. Ezt pedig nagymama szavai követték.
Erre ellenben már nem figyelt Diácska. A héját éppen nem látta a kislány, csak a kotkodácsoló tyúkokat hallotta, melyek hirtelen elhallgattak, majd a szárnyak csapkodását. Az elszálló ragadozó árnyát mégis meglátta. Elgondolkozott, s törte a fejét, de senkinek nem szólt, hogy mi jár a kobakjában. Kis idő múlva bement a nagyapjához, aki éppen a TV-t püfölte az öklével.
— Megint nincs pép? — érdeklődött.
— Nem pép, hanem kép — javította ki mosolyogva az öreg.
— Nagyapa, a héja fel tud emelni egy kislányt?
— Nem, nem tud.
— De kettő?
— Kettő sem.
— Hát tíz? — kérdezte elérve a legnagyobb számig, amit már ismert.
— Tíz lehet, de tíz héja nem repül együtt. A héja magányos madár és gonosz.
— Gonosz-gonosz?
— Gonooosz! Elrabolja a csirkéket.
— A kislányt is?
— Tudod… Kivájja a szemüket.
Diácska kiment a szobából, alsó ajkát előrenyújtotta, így tett mindig, ha valami baja volt, mint amikor azokat a büdös tablettákat kellett bevennie, mert fájt a torka. Büdösebbek, mint a WC. Kint már nem nyomasztotta a szoba négy fala, s gondolatai szállhattak, ahogy akarta.
Diácska repülni szeretett volna, ez a vágy hozta ki a házból, mintegy álomban. Csakhogy nem voltak szárnyai. Néha még a lovaknak is lehet szárnyuk, látta egy könyvben. Csak az emberek nincs szárnyuk. Az angyaloknak van. Az emberek nem képesek fölmenni a petőre és onnan leugorva elrepülni (Diácska a tető helyet petőt mond, amióta egy Pető nevezetű mester dolgozott a háztetőn, és nagymama a kislányt odaküldte, mondván, menj a Petőhöz és szólj, hogy kész az ebéd). „Leesnek, ha megpróbálják és paff!” — mondta nagyapa. Nagymama ellenben ennél többet tudott, régen tanítónő volt („gyerekeket tanított” — mondta réges-régen anya). Nagymama azt is tudta, hogy azt a szárnyas lovat Pegazusnak hívják. Mint nagyapa öreg, rozsdás kerékpárját. Ha erre a lóra fölülsz, átrepülhetsz a tengeren, s a hegyeken. „A Pegazus olyan, mint a Fehérlófia lova?” „Igen, olyan” — mondta nagymama elcsodálkozva a kislány következtetésén. Diácska arra gondolt, a Szürkét az istállóból majd átvarázsolja. Parazsat könnyen találni. Az üst alatt is szokott lenni, ahol apó a rothadt szilvából főzi a pálinkát. De hol találni varázs kantárt, amit a rossz gebe fejére kell húzni, hogy szárnyas paripává változzon? Diácska kiment az istállóba a Szürkéhez, vitt neki a hűtőszekrényből egy marék Feta sajtot és néhány rúd házi csokit (sőt elhatározta, hogy ezután az összes csokit, amit kap, összegyűjti, hogy a lónak adhassa), de hiába, a Szürke nem változott át Pegazussá.
Még az eresz alatt zsibongó verebek is tudnak repülni. Ha olyan kicsike lenne, mint egy katicabogár, Diácska oda bújhatna a szárnyuk alá. Gondolta, háromszor átfordul a fején, és átváltozik katicabogárrá. Meg is tette, és jól összepiszkolta a ruhácskáját, amiért kikapott nagymamától, de nem lett kisebb semmivel sem. Biztos azért, mert nem tudta a varázsigét, amit a bukfencezés közben kell mondani. Ráadásul nagymama azt mondta, hogy a katicabogarakat felcsipegetik a verebek, és a fiókáiknak viszik, hogy egyék meg. Ekkor arra gondolt Diácska, milyen nehéz lehet a katicabogarak élete! Elkezdte összegyűjteni a katicabogarakat, amiket talált és belerakta egy skatulyába, de nem talált valami sokat.
***
Eljött az ősz. Amikor meglátta az égen gyülekező gólyákat, kicsi szívében remény támadt: velük fog repülni. Attól a naptól fogva ennivalót tett ki nekik esténként a küszöbre: kenyérhajat, kukoricaszemeket, még cukorkát is. Reggelre mind eltűnt. Biztosan éjszaka eljöttek a gólyák, és felcsipegették. Látták, hogy Diácska mennyire szereti őket, még a kedvenc bonbonját, azt az ananászost is kitette. Aztán megkérdezte:
— Nagyapa, aztán Olaszországban vannak-e hegyek?
— Vannak.
— Nagyok?
— Nagyok is, kicsik is.
— Át lehet repülni?
— Repülővel, igen.
— Ha madár lennél?
— A madár… még a tengert is.
— Meleg van arrafelé?
— Olaszországban meleg van — merült ki ezzel nagyapa földrajz tudománya. „Szóval, nem kell fölvennem a meleg sapkámat, s a csíkos gyapjú zoknit sem” — gondolta magában a kislány.
… Reggel aztán Diácska korán megébredt és eszébe jutott minden, amin tegnap rágódott: fel fog mászni a petőre és ott várja meg, amíg a gólyák érte jönnek. Majd szépen megkéri őket, sőt sírni is fog hangosan-hangosan, és akkor majd felveszik.
Kimászott az ágyból, a sötétben felöltözött, zsebre dugott néhány bonbont, jól fog majd az úton. Aztán ott van még, amit tegnap eldugott a ruhája zsebébe, egy szelet kenyér, meg darabka sajt. Óvatosan kiosont a szobából, fel ne ébressze az öregeket. Kis gondot okozott az előszobaajtó, amelyik nyikorgott. Tudott azonban egy trükköt, hogy ne csikorogjon, hirtelen kell behúzni. Diácska nagyot szusszant ezután: a padlás következik a zöldre festett vaslétrával, és mind a hat fokával. Dobogó szívvel, jól a létrához tapadva fokról fokra felkapaszkodott. Tudta, nem szabad közben lenézni… Végre itt a padlás! Végig botorkált a sötét padláson egészen a tetőn levő kisablakig. Attól tartott, nehogy pókhálóba keveredjen. A pókoktól nagyon félt! Szerencsére elkerülte a pókhálókat. Kimászott az ablakon és négykézláb mászni kezdett a nedves cserepeken. Megfájdultak a térdei, de összeszorított fogakkal tovább haladt. Eső szemerkélt, de nem fázott. Különben is egy meleg országba tart. Mind fennebb mászott a petőn. Aztán nekivetette a hátát a kéménynek.
Köd volt. Alig látszottak a környező házak. Távolabb csak valami tejszerűség mutatkozott. Félt, hogy nem látja meg a gólyákat. Később jött egy veréb és leszállt éppen a kéményre. Ide-oda forgatta a fejét, s hol az egyik, hol a másik szemével nézett Diácskára. Csipogott egyet, s elrepült. „Elment, hogy szóljon a gólyáknak: itt vár rátok Diácska!” — gondolta örömmel. Erősen elfáradt a kislány: „Behunyom a szememet, s mikor kinyitom, itt lesznek körülöttem a gólyák”…
És Diácska látja ám, hogy egy nagy gólya leszáll a petőre. Verdes néhányat a szárnyaival, megcsóválja a fejét és kiböki:
— Te vagy Diácska? — és nyújtja a szárnyát.
— Én vagyok — válaszol, és két újjal megfogja a gólya szárnyát köszöntésképpen.
— És most az üdvözlés után — mondja a gólya —, repüljünk!
Ezzel a csőrével megragadta a gallérjánál fogva a kislányt, és a levegőbe emelkedett. Diácskánk fájt a nyaka, ahol a gólya megragadta a csőrével:
— Jaj, fáj! És félek! — szólott a kislány.
— Nincs mitől félned.
Újabb gólyák jöttek és megragadták a ruhácskáját. Meg is csípték, és mindene fájt, de tudta, hogy tűrnie kell. Tűrni, tűrni! Diácska lenézett és meglátta a petőt nagyszülei háza felett.
— Nehogy leejtsetek! — rémült meg.
— Nem ejtünk le, nem ejtünk le! — kattogták a csőrükkel.
Diácska lenézve a fehér felhők között meglátta a kanyargós utakat, a szabályos négyszögű kerteket és az apró házakat. Embereket is megpillantott, akkorákat, mint a babái, mind felfele bámultak a kezükkel védve a szemüket. Aztán szépen átrepültek a kéken tündöklő tenger felett… A gólyák fáradtan, nehezen csapkodtak a szárnyikkal. Diácskának zúgtak a fülei, fájt a mellkasa. Valami morajlott, és egy hang hallatszott:
— Jaj, leesik!
Diácska kinyitott a szemét és meglátta nagyapát. Kétrét hajolva, szuszogva mászott a tetőn. Mögötte nagy zajjal hullottak a cserepek. Diácska felállt.
— Ne mozdulj, ne mozdulj! — kiáltotta nagyapa.
— Anyát akarom! — sírta el magát Diácska, megrettenve nagyapja kiáltásától.
— Maradj ott! Ne mozdulj!
— Anyához akarok menni Olaszországba.
— Jól van, na! Hazajön anyukád, haza-haza.
— Miért nem jön már anya Olaszországból?
Sírva fakadt. Nagyapa odament, és a karjaiba kapta. Dohányillata volt, a friss borotválkozásé és a nedves ruháé. Szorosan magához ölelve a kislányt lassan leereszkedet, és megváltozott hangon, mintha galuska lenne torkában szólott.
— Hogy a fene essen bele ebbe a dologba!
Nagymama most nem szidta a szavak miatt. Lent várt a kezeit tördelve, és a potyogtak a könnyei. A kislányt nagyapja öléből, a sajátjába vette. Nagyapa nagyot sóhajtott és remegő hangon így szólott:
— Ez nem mehet így tovább. Este telefonáljunk az anyjának: jöjjön haza.
— Gyerünk befele, megeredt az eső.
Még hüppögve, előretolt alsó ajakkal mindegyre makacsul motyogta:
— Miért nem jön már anya? Miért nem jön már anya?
Aztán, mielőtt bement volna a házba, egy pillantást vetett az égre, de nyomát se látta gólyáknak.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: dr Bige Szabolcs-
