Azon a gyűlésen kezdődött minden, bár nehéz azt eldönteni, hogy valami mikor kezdődik, és mikor végződik. Hiába írunk le egy időpontot, mert előtte is történtek jelentős események az adott dolgokat illetően, és mindig van a történéseknek utóélete is.
A Művelődési Palota nagyterme teljesen megtelt. A tanári kar a földszinten foglalt helyet, az első sorokban a professzorok, mögöttük a tanárok, adjunktusok, s tovább a tanársegédek, gyakornokok, a páholyokat a város vezetői és a pártemberek kapták, a diákság pedig a kakasülőt.
A halk mormogás hirtelen félbeszakadt, ahogy az elnökség bevonult. Kilenc szigorú arcú, öltönyös férfiember, és két kosztümös, középkorú nő. Jóindulatot egyikről sem lehetett feltételezni, arckifejezésük és egyáltalán a magatartásuk alapján. Nem is voltak cseppet sem jóindulatúak — talán még önmagukkal szemben sem. Besorjáztak a vörös vászonnal borított asztal mögé, az asszonyokat ügyesen balról is és jobbról is a harmadik helyre terelték. Így képezve olyan szimmetriát, hogy középtől éppen úgy a harmadik hely lett az övéké, mint szélről. Mi volt ebben a ráció nem tudta senki megérteni. Középen a gyűlést vezető „fejes” trónolt, és dühös szemekkel pásztázta a diákság sorait.
A diákok között ült Elek is, egy oszlop védelmébe húzódva. Rossz érzés kerítette hatalmába, már az első perctől fogva, hogy felszólították a részvételre. Na, nem aranybetűkkel nyomtatott meghívót kézbesítettek számára. Szó sincs róla! Az előadást megszakítva — éppen szocialista etika volt — két vörös karszalagos férfi ellenmondást nem tűrő hangon felszólította a hallgatókat, hogy másnap reggel kilenc órára jelenjenek meg a megjelölt teremben. Megjelenés kötelező és ez az előadóra is vonatkozik. „Ellenőrizzük a megjelenést!” — fenyegetőzött a fiatalabbik. A tanár alig tudott visszatalálni a mondanivalójához, és csak annyit fűzött a „szíves invitáláshoz”, hogy „ott leszünk.”
Szomszédja kérdő arccal fordult Elekhez, s ő biccentett alig észrevehetően, és szorgalmasan jegyzetelt tovább, de a hideg futkározott a hátán. Minden erejét elő kellett vennie, hogy az előadásra figyelhessen.
Most pedig itt ül az oszlop mellett, és figyeli a körülötte szorongó társait. Mindenki szorong, aggodalmas, sőt ijedt arcot vág, kivéve azt a nyakkendős fiatalembert a sor végén. Nem tűnik ismerősnek — vajon melyik évfolyamra való? És mitől olyan nyugodt, olyan blazírt? Talán csak nem… ? Az nem lehet, olyan csak a regényekben, meg a filmekben van. Mégis nagyon kirí a magatartása, megjelenése a többi diák közül. „Ez az alak, bizony, megfigyelő, titkosrendőr, szekus, vagy amit akartok” — döntötte el magában. „Legalább tudom, hányadán állunk, még ha nem is kellemes ez a tudat.”
Mikor a sikeres felvételi vizsga után, hazafelé vitte a vonat — a mocskos, rozoga harmadosztályú vagon, nem gondolta, hogy görcsbe fog rándulni a gyomra idegen ember láttán. Vidáman nézelődött az ablakon át, csodálta a tájat, a tovafutó villanypóznákat, a töltés menti fűzeket, a távolabb feltűnő tanyaházakat, a tágas mezőkön fel-felbukkanó vadakat, a megállókon és állomásokon tülekedő utasokat. Már kicsi gyermekkora óta kedvelte a vonaton utazást. Megejtette az elsuhanó táj, a változások. Elhatározta, ha majd felnőtt és gazdag ember lesz, végigfilmezi a sínek menti tájat szülővárosától a fővárosig. Nem lett belőle semmi, de később már értelme sem lett volna, hiszen a gépkocsik vették át az uralmat az utazás felett. A vonatozás nem volt már többé mindent elsöprő élmény. A felvételi vizsga évében, de még sokáig azután is Elek számára megmaradt annak, ami mindig is volt — izgalmas, megunhatatlan kalandnak.
Itt a teremben is lehetett nézegetni, tanulmányozni a környezetében levőket, s magát a hatalmas termet, a nagy csillárokat, a fali lámpákat, a lesötétített ablakokat — biztosan azért sötétítették le azokat, hogy teljesen kizárják a külvilágot. Ez a nézelődés azonban nem hozott kellemes izgalmat, csupán szorongást, amit még növelt is a széksor végén ülő alak. Pedig Elek nem volt gyáva. Külvárosban nőtt fel, s megtanulta feltalálni magát minden helyzetben, megtanulta megúszni a bajokat. A városi és különösen a külvárosi lét bátorságot és ravaszságot követelt. Másképp börtön, vagy hajléktalan szálló következik. Kevesen vannak, aki képesek megszökni, vagy felmászni a gödör oldalán! Elek ezek közé tartozott, s szerencséjére a családja is eredményesen küzdött a perifériás lecsúszás ellen. Édesapja a vasútnál dolgozott. Jól keresett, el tudta tartani családját, felesége otthon maradhatott, nevelje öt gyermeküket. Nem sokan engedhették ezt meg magoknak azon a vidéken. A legnagyobb az Eleknél négy évvel idősebb Rozál, ahogy befejezte a nyolc osztályt beállt dolgozni a gyümölcsfeldolgozóba, hozzájárulva a család költségvetéséhez, ami az apa jó fizetése mellett is elég szűkös volt az öt gyerek mellett. Először csak a nyári szünidőben szegődött el a feldolgozóba, de a következő szezonban már ott ragadt. Véglegesítették. Elek mindig könyörgött neki, vigye be őt is a „gyárba”, de Rozál nem állt kötélnek. „Nem neked való!” — mondta határozottan.
A gyermeket nagyon izgatta az a hely. Egy elhagyott téglagyárat alakítottak át zöldség- és gyümölcsfeldolgozóvá. Amíg az idő megengedte a nagy, nyitott csarnokokban folyt a munka. Idényben akár százan is szorgoskodtak a telepen. Mikor pedig beálltak az őszi, téli zimankós napok beszorultak a hatalmas kemencék falai közé. Vastag téglafalú, boltíves nagy termek képezték az egykori kemencéket. A falak nem engedték be a hideget, ahogy annak idején, amikor még működtek, nem engedték ki a meleget. Itt lehetett most tárolni, válogatni, csomagolni a zöldségeket, a téli körtét, almát. A törzsgárda húsz-huszonöt embere egész évben talált munkát magának. A férfiak a karbantartással, a kádak, szerszámok előkészítésével foglalkoztak ilyenkor, az asszonyok, lányok pedig végezték a tulajdonképpeni feldolgozást folyamatosan. Elek nem annyira a munkára volt kíváncsi, hanem az óriási kemence és a gépek érdekelték. Ha Rozál nem is akarta elvinni, azért mesélt neki az ott folyó mindennapokról, a szeles csarnokokról a félelmetes szeletelő gépekről, a szárítókról, meg a társairól.
— Nehogy azt gondold, hogy csupa szórakozás ott az élet. Dolgozni kell, ám! — mondogatta. — S a gépek bizony sokszor veszélyesek. Fellázadnak az ember ellen.
— Az nem is lehet! — tiltakozott a képtelenség ellen a fiú.
— De bizony! A múltkor is a Magdus bátyjának leharapta a mutatóujját — zárt volna le a vitát Rozál, de az öccse nem hagyta.
— Mondd el, mondd el, hogy történt!
Kénytelen keletlen, engedve a gyermek uzsukálásának, elmesélte az esetet. A Magdus testvére, Lázár, aki itt lakik a szomszédjukban, kiment, hogy napszámosként álljon be dolgozni egy hónapra. Fel is vették, hiszen a szezon közepén jól jön minden munkáskéz. Érdeklődő, vizsla ember Lázár, szeret mindenhez hozzámatatni. Egy darabig mind nézte a hagymaszeletelőt, hogy az milyen ügyesen bánik azzal csípős szagú zöldséggel. Hogy annak bezzeg nem csípi a szemét, csak szépen a fogó közé kapja a megtisztított hagymát, és pillanat alatt milliméter széles szeletekre vágja, s viszi is tovább a szárító tálcákra. Addig csodálta, bámulta, míg egyszer csak — ki tudja, mi juthatott az eszébe — egy nagyobb hagymát meglökött, hogy könnyebben elkaphassa a gép, de az nem csak a hagymát, hanem az ujját is elkapta. Alig tudták a rendelőben összevarrni. Nem is ment vissza többet a telepre!
A gyűlés úgy folyt, ahogy máskor is, ügyvezető elnök, jegyzőkönyvvezető választás, napirendi pontok megszavaztatása, jelentés. Aztán a Központi Bizottság tagja kezdett beszélni. Gyűlölettől fröcsögő hangon kelt ki a fiatalság, a diákság helytelen magatartása miatt, hogy egyes vezetők, még egyetemi káderek is rossz hatást gyakorolnak a fiatalokra, félrevezetik őket hamis demagógiával, nem a párt irányvonalát követik. Nacionalista, irredenta kijelentéseket tesznek, klerikális megnyilvánulásról tesznek tanúbizonyságot.
— Elvtársak! Az osztályellenség befurakodott a sorainkba. Hamis elméletekkel mérgezi a dolgozó és tanuló ifjúságot! De mi résen állunk és kivetjük sorainkból őket! — ordította habzó szájjal.
Rossz volt hallgatni, pedig még ezután jött a feketeleves. A név szerint kipécézett embereket felszólították, hogy szünet után jelentkezzenek szólásra. Elek nevét is említették valamilyen diákcsínnyel kapcsolatban, de volt annyi sütnivalója, hogy nem jelentkezett szólásra, igaz jeges rémület lett úrrá rajta, mikor szünet után kezdték szólítani a bírálatban részesülőket. Remegve várta, őt is mikor szólítják, mint az előtte ülő lányt.
— Nem is jelentkeztem! — mondta ijedten, mikor szünetben érte jött a diákszövetségi titkár.
Az volt a „bűne”, hogy nem ment el a román diákok báljára két évvel ezelőtt, pedig számítottak rá, mert jól táncolt, tagja is az egyetemi tánckarnak, de hát nem akart ismerkedni román fiúkkal.
Eleknek ennél kisebb csintalanságát rótták fel, meglátták, hogy keresztet vet a templom előtt, mégis félt, hogy kiszólítják. Pedig nem volt az a nyúlszívű gyerek. Nem egyszer bebizonyította, hogy helyén van a szíve. Tíz éves sem volt még, mikor a megáradt folyóból kimentette barátját, a szomszédban lakó Lázárt.
Ezzel a gyerekkel mindig történt valami baleset gyermekkorában éppen úgy, mint felnőtt korában is. Neki vágta le szinte a szeletelő gép az ujját, s a mostani eset is rá jellemző módon történt. A megáradt folyó magával sodort sok mindent, elszabadult gerendákat, egész kerítéseket, ólakat, ketreceket, egyik-másikban még a jószág is benne rekedt. Lázár, barátja segítségével, egy hosszú farúddal a partra irányítgatta, amit csak tudott, de az a tyúkketrec, amiben még benne voltak a tyúkok elakadt, és sehogy sem sikerült kihúzni a partra. A gyerek lerúgva a cipőit be akart menni, kiszabadítani a megrekedt ketrecet, de megcsúszott, és az ár elkapta. A nem véletlenül jelen levő Elek gondolkodás nélkül a habok közé vetett magát, s kihúzta a barátját a vízből. Közben a folyó visszavette, amit el akartak orozni tőle a fiúk, azaz amit kihuzigáltak a partra, tovább sodorta. Otthon persze a hősi tett nem okozott osztatlan sikert, s miután a vizes ruhát lehúzta róla édesanyja, szárazba öltöztette, és természetesen aznapra szobafogságra ítélte. Merészsége, semmitől meg nem hátráló természete már korán kiütközött a barátok, s utcagyerekek között. Nem tűrte a bántást, sértést és dühösen, mint egy kis hörcsög, a nála nagyobbaknak is nekiment. Ezért is lett a csúfneve Hörcsög. Egyszer a szomszéd negyedből való gyerekek belopóztak a házukba, hogy lopjanak. Elek nekik rontott egy konyhakést villogtatva. Egyikük felismerte, s figyelmeztette a többieket — „Fussunk, ez a Hörcsög!” El is inaltak egy pillanat alatt. Ilyen híre volt! Később szelídült, de mindig keményen küzdött az igazáért, és sohasem hátrált meg.
Itt a teremben, s bizottsággal szemben, a sok aggodalmas arcú fiatal között ő is egyike volt a megfélemlítetteknek.
Nem ismert magára. Csak hallgatta a gyűlés paranoiás elnökének a szavait. Mindenkibe belekötött, aki szólásra jelentkezett, nem hagyta, hogy egy mondatot végigmondjanak. Így járt az a lány is, akit az előtte levő sorból hívtak ki. El akarta mondani, hogy neki nem tetszett egyik fiú sem abból a társaságból, hogy más udvarolgat neki, de úgy kiforgatták a szavait, hogy sírva jött vissza a helyére, és még örülhetett, hogy nem tartóztatták le, és nem rúgták ki az egyetemről. Volt, akit kivezettek a teremből, és a folyosón letartóztatták.
Olyanok ezek az aljas támadások a kipécézett diákok, tanárok ellen, mintha egy földön fekvő legyőzött ellenfelet tovább ütlegelik, rugdossák, és csúfolják.
Elek előtt felrémlett egy régi, kisgyermekkori emlék. Második elemisták lehettek, amikor három-négy utcakölyök fellökte Tibikét, aki két mankóval járt, és a béna bal lábát acél szerkezet tartotta, hogy tudjon valahogy járni. Elgáncsolták, felrúgták, és körbeállva röhögték, hogy kínlódva próbál felkecmeregni, s mikor már majdnem sikerült neki, újra kirúgták alóla a lábát, a mankóit elrángatták, nem adták vissza. Elek azonnal a gyerek segítségére kelt, felkapta az egyik mankót, és szétcsapott a röhögő, csúfolódó utcagyerekek között. Egyiknek az orra törött be, másiknak az ujja ficamodott ki — bőgve elrohantak. Na, nem múlt el mindez következmények nélkül. A megsebesült gyerekek szülei panaszt tettek az iskolaigazgatójánál. Eleket behívatta maga elé az igazgató, s mivel konokul hallgatott, büntetésből levont egy jegyet a magaviseletéből.
— Mit mondtak, s te mit mondtál? — kérdezte Tibike izgatottan a folyosón, miután Elek kijött a vallatásról.
— Semmit! — jött a rövid válasz.
— Nem mondtad meg, hogy engem védtél meg?
— Elég, hogy megvédtelek? Nem?
— De megtámadtak azok a csavargók!
— Az a mi dolgunk. Nem árulkodom!
Ezzel abba is maradt a dolog. Ezek után azonban Tibikét békén hagyták a gyerekek, megértették, hogy Elek a barátja, akitől tartottak, de akit tiszteltek is, mivel a büntetést egyedül vállalta, nem tette szóvá a gyermekbénulásban szenvedő fiúcska elleni támadást.
— Ezt miért teszed? — értetlenkedett Tibike.
— Már mondtam, nem árulkodok! Ez az utca törvénye, s te is ehhez tartsd magad!
Megértette, mert még otthon sem mondta el, mi történt. Igaz, nem szokott panaszkodni, ha az iskolában, vagy az utcán belekötöttek a sántasága, bénasága miatt.
Elek az évek folyamán elszigetelődött a többi gyerektől, s éppen vakmerő védekezései, támadásai, izgága magatartása miatt. Tartottak tőle, meg tisztelték is, de nem barátkoztak vele, egyedül csak Tibike ragaszkodott hozzá. Felnőtt korában is barátja maradt. Kiskamasz koruktól minden gondolatukat megosztottak egymással. Mikor Elek egyetemre ment, Tibike kitanulta a műszerész szakmát, és beállt dolgozni a Finommechanikai Művekhez. Természetük különbözősége úgy kiegészítette egymást, mint a kirakó-játékok darabjai, mert semmiben nem egyezett a véleményük, kivéve, hogy mindketten tisztelték a másik véleményét, és elfogadták egymást úgy, amilyenek. Elek erőszakos, izgága, könnyen dühbeguruló természete mellé túltengő igazságérzet párosult. Tibike inkább megalkuvó, a helyzeteket elfogadó, csendes, és érzelmeit véka alá rejtő típus volt. Elek a barátját óvó, védő társ, és Tibike a védelmet elfogadó, sőt igénylő gyermek volt és maradt.
Itt meg most ő az, aki védelemre szorulna, de hiába néz végig a körülötte levőkön, mindenki tekintetén ugyanaz a rettenet, bizonytalanság látható, amit maga is érez. A pulpitusnál éppen egy diáklány szövegel. Jól felkészíthették, mert minden bizonytalankodás nélkül mondja, mondja, amit a szájába rágtak — egyik köztiszteletnek örvendő professzorukat illeti durva bíráló szavakkal.
Az elnöklő kiküldött felszólította az idős professzort a válaszadásra, s a hallgatóság visszafojtott lélegzettel várta a válaszadást. Önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy az ifjúság bírálata helyes, és minden erejével a hibák kiküszöbölésére fordítja, és nem tér le a párt által kijelölt útról. Rossz volt hallgatni. Ezt követően egy másik egyetemi oktatót pellengéreztek ki a szervezett, felkészített felszólalók. Ezek még az előbbinél is durvábban hangzottak. Osztályellenség, kispolgári csökevény, irredenta nacionalizmus és más hasonló jelzők röpködtek a szólásra jelentkezők beszédében. Válaszadásában a tanársegéd kikérte magának a hangnemet, a vádakat.
— Semmilyen hibát nem követtem el! Az Alkotmány betűi szerint jártam el mindig! Az ifjúság nevelése volt a célom! A helyes nevelése!
— Maga szerint az irredenta, nacionalista elvek a helyesek? — dörrent rá az elnök.
Megfagyott a levegő a teremben, de a fölszólalót nem lehetett leállítani.
— Mit tudnak maguk a nevelésről? A fiatalokról?
— Nem hallgathatjuk tovább az osztályellenség szavait! Azonnal hagyja el a termet!
Kivezették…
Elek a széksor végén ülő öltönyöst figyelte, de annak az arca, s tartása nem árult el semmit. Mint egy szobor, ült a helyén. Azok a fickók is, akik a tanársegédet egy hang nélkül kivezették, éppen ilyen kifejezéstelen képet vágtak, éppen ilyen tartással mozogtak, mintha klónok lettek volna. Klónok, zombik, vagy robotok! Nincsenek érzelmeik, saját gondolataik — csak az utasításokat követik. Ők azok, akik majd belelőnek a védtelen tömegbe, akik pajzs mögül ütlegelik az embereket, aki vasalt csizmával rugdossák a földön fekvő, elbukottakat. Elek lehunyt szemei előtt öltönyös élőhalottak meneteltek egy végtelen kaszárnya udvarán. A lépteik dobbanásán kívül más hang nem hallatszott. Még vezényszó sem. Így meneteltek a háború utáni években a várost megszállva tartó katonák is — emlékezett Elek.
Nem szerette ezeket a naponta ismétlődő masírozásokat. Ha éppen az utcán tartózkodott, a falhoz lapulva várta ameddig elvonulnak. Hetente egyszer, szerda délután rezesbanda kísérte őket. Ezekért együtt lelkesedett a többi korabelivel. Ilyenkor nem töltötte el irtózattal a katonák látványa. Talán a trombiták, kürtök hangja elnyomta a bakancsok dobogását, s ezért felejtkezett meg a rettegésről, ami máskor elfogta. A gyerekek a járdán tolongtak ugrándozva, s rohantak a térre, ahol a katonazenekar rendszeresen elhelyezkedett, s a lakosság és saját szórakoztatására előadta repertoárját. A hitvány kölykök kitalálták, hogy ha a fúvósok előtt citromot nyalnak, nem tudják fújni a trombitát. Lett is belőle háborúság, a katonák elkergették a térről a gyerekeket. Alig tudtak elmenekülni, Tibike is csak Elek támogatásával volt képes elbicegni.
— Ide se jövök többet! — pihegte, ahogy egy mellékutcában megálltak pihenni.
— Ne búsulj, én majd beszámolok neked róla pontosan, hétről-hétre, mi történik majd! — biztatta Elek a barátját, s be is tartotta az ígéretét. Első héten a gyerekek nem mertek a térre kimenni, ott köröztek a felügyelettel megbízott katonák, de a mellékutcákból azért kíváncsian kilestek, hogy történik-e valami érdekes, és hamar elfelejtkeztek a veszélyről, két hét elteltével újra a katonazenekar körül tolongtak, hiába kergették el őket, visszafutottak.
A hatalom azonban megmutatta a méregfogait. Az egyik házból kirontott öt-hat bőrkabátos férfi, és a csintalankodó gyermekek közül kiemelt néhányat. Ezeket bevitték egy udvarra, és ott tartották őket fogva órákig. A többiek persze nagyon megijedtek, és pillanatokon belül elinaltak. Elek szerencséjére nem volt az elfogottak között, de amilyen szemfüles gyerek, megleste, hová vitték a társait, s lóhalálában elszaladt a szülőknek szólni. Elmondta kevés szóval, hogy mi történt. Az aggódó apák-anyák először a rendőrségre szaladtak, jelenteni, hogy valakik összefogdosták a gyermekeiket. Rövidesen aztán kiderült, hogy a rendőrség kevesek által ismert épületéről van szó, ahol fogva tartották a lurkókat.
Ekkor találkozott Elek először a hatalom szigorával.
Arra eszmélt mélázásából, hogy központi bizottság kiküldötte dörgő hangon közhíre teszi, miszerint az egyetem beolvad a fővárosiba, itt csak egy kihelyezett részleg működik ezután.
— Meg akarjuk védeni minden áron szocialista értékeinket, intézményeinket az irredenta, nacionalista befolyástól! És meg is fogjuk!
Bénult csend fogadta a bejelentést.
— Az ülést berekesztem! — tette még hozzá lélegzetvételnyi idő után és felállott. Az elnökség többi tagja is szedelőzködött, elrakosgatva irataikat indult kifele a hátsó, nekik kinyitott ajtón.
A hallgatóság csendben, lehajtott fejjel oldalgott kifele a nagyteremből, mint a megvert kutyák. Senki sem mert a másikra nézni. Elek végigpásztázta a tömeget, az öltönyös megfigyelőket kereste. Ott álltak a kijáratok mellett, hallgatózva, vajon ki tesz valamilyen megjegyzést. De senki nem tett…
Legutóbbi módosítás: 2014.11.30. @ 14:39 :: dr Bige Szabolcs-
