az Akadémián
Barátaim, Embertársak
itt a ligetben, fák alatt,
kényelembe helyezve
magatokat, ma a csöndről
beszélgetünk. Ha kérdeztek
válaszolok , de fordítva, ha
ti beszéltek s én kérdezek,
dús szakállal, szájfelsőt
takaró bajusszal értelmezésem
ellen, nem lenne szerencsés.
Engedelmetekkel csendet kérek,
hogy pontosan megértsétek
milyen a tudat csendje.
Biztos zeng itt a tágas ligetben –
hallgassátok a madarak
dalát! Honnan száll ének?
A fűzfáról? Milyen madár énekel?
Sárgarigó? És milyen a hangja?
Mint a fütyülés? Milyen ez a hang?
Magas? Milyen hanghoz képest
magas? Ez a pont, ahol
akármennyi a magyarázat,
agyamban kérdőjel üt tanyát.
Képzelem ugyan, szállva magasra,
alá poklokra, mégse tudom
igazából átélni milyen
a rigófütty! Az élményt: trillázva
száll lélekben, a szívben benn?
A tér figyel. Szemembe vonultatja
képeit, hangmelléklet nélkül.
Hiányzik minden összehasonlítás,
születéstől kezdve, az évek során
berögződött tudattámasztékok.
Kérdéseimre újabb kérdések
születnek, nem válik válasszá
a világ. Jelszavam lehetne:
„Keresd a világ lelkét!”
Látlak benneteket, tőletek
tudom:énekel a rigó,
elképzelem százegyszer is,
látom a fűzfát, látom mozgó
ajkatok, tudván tudom, nem
köt hozzátok a lég-vezette
tudatáram, ami arról szól,
amit gondoltok, aminek
valamilyen hangsúllyal hangot
adtok. De ha szót formál a kéz,
ha végig mutatna egy mondatot…!
Tiszteljétek a jelnyelvet!
Köszönöm türelmetek!
Legutóbbi módosítás: 2014.11.12. @ 18:44 :: dudás sándor
