Nem akarok több szomorú verset írni.
Tökmagízű telekről álmodom,
méteres havakkal, olajkályha szagával,
s ahogy a szarvasok csengője
messzehangzón átsuhan a városon.
Bárányfelhős, zivatarmentes reggelekről
írnék, a gyermekkor makulátlan egén,
meg arról, amikor még mindenki
ott volt, együtt. Rég múlt.
Oly messze járunk azóta, Ti, meg én.
Megírnám a sült vaj ízét a pirítóssal,
mit nekem készített nagyanyám,
s én néztem, amint a kenyér pirult,
közben arca pírral hevült,
míg elmerengett a cserépkályha parazsán.
Zajos lett a világ, de némely rohanós napon
különbékét kötök magammal, s betartom:
Ne szóljon hangzavar, legyen csend,
hadd halljam újra, ahogy
gyerekként kacagunk az árokparton.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.09. @ 11:47 :: Fehér Csaba