Furcsa volt a hely. Körbelengte valami szelídség, de nem annyira, hogy ki tudtam volna mondani azt: nyugi, nem lesz semmi baj. A nyitott folyosó udvar felőli végén álltál és onnan néztél hol rám, hol a kertre, ahol az égig érő fenyő állt. Nem értettem elsőre, mi lehet annyira fontos. Talán a tobozok, vagy az alatta elterülő rózsák? Nyugi, régen meglocsoltam őket. Nagyon régen. Én a szobám küszöbjén álltam, előre-hátra billegve rajta, várva hogy gyengéden a hátamnak ütközzön az ajtó. Még mindig nincs rajta kilincs. Mennyire féltem anno, hogy még azt is kicserélik és a falat már biztosan lemeszelték, eltüntetve róla a penészt és a posztereimet. És ott volt az a Radnóti idézet! Lélek vagyok. Élni szeretnék. A lélek igazi értelme, amit mégis számtalanszor dobtam sutba, akárcsak az elmúlt 40 évben az emlékeimet.
Az a büdös nagy igazság, hogy nem tudom hogyan kerültem ide, nem tudom, te hogyan kerülsz ide, hiszen már 18 éve halott vagy. Fényképarcod van. Ugyanazok a ráncok, amik évről évre, éjről éjre, beleégtek a retinámba. Csak a szemed. Az, ami folyton változik. A fekete szemed. Hol rám néz, hol a kertre. Hol a kertre, hol rám.
Jó lenne körbejárni az összes helyiséget. Jó lenne, ha nem félnék attól, hogy másokkal is összefutok. A fejemben kóválygó halottak vannak. Összeizzadt ágy, meztelen lábnyomok a hóban, véres linóleum és kitört kerekű kerekesszék. Mindegyik halálos díszlet.
Az előszoba ajtaja zárva. Mégis hallom a mögüle kiszűrődő, egyre erőteljesebb csepegést. A réz csap nem fogja sokáig bírni. Először a húggyal teli vödröt fogja kimosni a helyéből, majd a salétromos falat, végül el fogja önteni a konyhát és a folyosót is a rengeteg kibaszott víz. Kibaszott vér! Az egész ajtófélfa tele van vele.
Ha félek, kamasszá vedlek, és nem fürdök napokig. Az ételmaradékokat az ágy végébe hányom és fejemre húzom a testnedvektől foltos párnát. Ne, ne gyertek be! Az agyam minden köbcentije lassan a tiétek. Csak ezt a kis szobát hagyjátok meg nekem, így ahogy van.
Ígérem, jó leszek. Úgy lesz minden, ahogy akarjátok.
Közben rájöttem mért néztél felváltva a kertre és rám. Amikor kicsi voltam mindig azt mondtad nekem, hogy ha meghalsz, oda temesselek. Ne haragudj mama, de nem volt hozzá erőm.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.10. @ 14:12 :: Jagos István Róbert
