Kapocsi Annamária : Esőcseppek szivárványszíve

Nyomtatás

fényszövegek…
 
Vékony volt.
Ahogy ott állt a szakadó esőben.
Lábai szárán vízcseppek szaladtak, hogy sárrá érjenek be a földön.
Mezítlábas ujjain áthatott a hideg, s felkúszott rajta, egész a lelkéig.
A hidegrázás átadta helyét, a fájdalomból az életbe rántásnak.
Futni kellene – gondolta.
Átfutni az esőn.
Keresni egy padot, tetőt, bokrot, ágat…
Faleveleknek védő százait.
De ezredik percben sem mozdult. Nézte, figyelte a maga köré csordult eget.
Van, volt valami csoda abban, ahogy átmosni próbálta a létét.
Hagyni kellett, hagyni…Még!
Míg csontig nem hatol a fájdalom.
Míg ki nem pusztul az összes hatalom.
Hogy tudása se legyen, nemhogy ereje, nézni.
Valami kitépett illúziót fektettek eléje.
S miközben a hátán tél ébredt, úgy vacogott belé a fény.
Rátapadt szövetek sugallták: – Menj!
De csak állt tovább. Mozdulatlan, mereven.
Mintha jobb lenne e csapzott jégíz, bármi másnál.
Ütni üressé a csendet.
Verni hangossá a zajokat.
Dobot játszani a füllel, érzékekkel.
Míg fel nem tud szakadni a sóhaj.
Az első.
Az utolsó.
A feltöredezett való.
A mélynek felszínéig jusson.
Koptassa, szívig, lélekig.
Ne maradjon semmi ami emlékezik.
Majd akkor, majd akkor.
Majd akkor elindul.
És virágok nyílnak majd léptei nyomán.
Esőfodrok hajolnak széjjel előtte.
Mikor csak köré tud zuhogni már a végtelen ereje.
Mert fény lesz, esőcseppek szivárványszíve.

http://www.youtube.com/watch?v=tenv8n0Bc6I