Mint csintalan csend, ki hallgatni képtelen,
csorba csésze kacagás,
romlatlan remeteszokás,
hogy fel nem csillan az út – hibás.
Csöpög a hó, még fagyatlan csillagok,
esőként vállamon, pihenni jártatok,
s hogy átázott lelkemen fénytelen románc,
ez az: Kristálytalan megalkuvás.
Elfogadni, hogy most még ősz eseng,
javulok majd, csak várd, még! – Mereng,
kabátomon a köd, dermedni készülő:
Esőcsepp? Felhő? Vagy épp csak Ő?
Ez csintalan csendnyi indulat,
hol néhol a hang már felszakad.
Dalolni készül: Hol hirtelen,
élni akar, mi élettelen.
