Nagy Horváth Ilona : Egyszerű

 

 

Szeretlek – mondtam,
s ha öllek is szeress, hisz tudod,
ha háborúzni hívsz, én nem ejtek foglyokat.
Letaposott békegalamb vagyok,
ki bosszút esküdött.
Mindenkinek.
S aztán úgy hajoltam szíved nyugtalan ritmusa fölé,
mint elhagyott babáját kapja fel sárból a gyermek,
fogadkozva, többé nem eresztem.

Már megállítanám magam,
hisz zakatolnia kellett volna,
dörömbölni dúltan, ahogy őrjöngő rab ront a rácsnak,
tombolva törni a bordaközt,
míg kapaszkodtam beléd téged keresve.
Mint kapaszkodom

most is,
mikor józanságom ítélőszéke elé
méla gondolatokból az este egész nyájat terel,
s szemed nyárkékjét nem írja felül ma semmi.

Semmi.

Ma.

Hiába félek.
Pedig félek,
ha itt vagy,
ha nem vagy
itt.

Mondtam.
Mert nem tudod mégsem, ki vagyok.
Ha magadhoz vonsz,
s azt hiszed, mindössze ennyi történt, s egyszerű,
érezz jobban:
nem ölellek,
elrejtőzöm nálad.
Ahogy riadt őz bújja a sűrűt.
Ahogy száműzött úrhölgy
néptelen termek mélyén hallgatva
bírja egymaga a világvégi várat…
s ha elbocsátasz,
mint díszes palástot,
még órákig viselem kedves illatod.

Reggel.
Mondtad.
Kezed zárójeléből lefegyverezve néztelek,
 – az enyém zakatolt, tört, zúzott –
láttál engem?
Hogy épp otthon voltam nálad,
s nem csak úgy veled?
Neked egyszerű.
Talán.
Elmész, és onnan nem tudom, ki vagy.
– hiába mondod –
Belém botlik-e néha a tétova képzelet,
s ha kérdezel, hallasz-e szólni választ a hangomon,
látsz-e magad előtt úgy, mint mielőtt hozzád menekülök:
nézlek és közben álmodom.
Hogy reggel van,
s nekem egyszerű.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.11.08. @ 20:00 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.