Zárom az ajtót. Mennék tovább, de valaki más is zárja az ajtót. Megtorpanok, állok ajtó és rács között. Kezembe szorítom a kulcsot, nehogy zajt csapjak. Induló léptek. Lefele mennek. Lélegzetet veszek. Indulhatok tovább. Nyitom, zárom a rácsot. Gyorsítom lépteim, nehogy találkozzak emberekkel. Alig ismerek itt valakit. Szia, jó napot — már azt sem tudom, kivel hogy vagyok.
Most megúsztam. Leérek. Kilépek az ajtón. Még néhány lépcső lefelé. Az utca szabaddá tesz. Körülölel a végtelen. Arcomon megbotlik a napsugár, hajamba túr a szél, és én csak megyek. Gondolataim elkalandoznak, nem érzékelem a külvilágot. Megyek. Lépteim lelassulnak, jó lenne leülni valahova, ahol nincs sok ember, nem ismer senki, még csak véletlenül sem akar mellém ülni egy beszélgetésre éhes néni.
Leülök egy padra. A legtávolabbira. Egykedvűen nézem a rohangáló kutyákat, bicikliző gyerekeket. Aztán lehunyom a szemem. Jó így ülni, elképzelem, hogy minden rendben. Elképzelem, hogy sietve munkába készülök. Elképzelem, hogy nem félek az emberektől. Hogy nem forog az agyam körbe-körbe, sötét gondolatokkal küszködve. Elképzelem, hogy kedves mosollyal várom a vásárlókat egy boltban, vagy egy irodában fogadom az ügyfeleket. Vagy ülök egy szalag mellett és szerelek össze dolgokat, vidáman cseverészve a kollégákkal. Vagy pakolok, csomagolok, vagy bármit!
Megint rossz felé kalandoztam. Hirtelen mozdulattal felállok, elindulok a boltba. Tej, kenyér, felvágott… Valamit főzni is kellene. Ha lesz erőm. Gyorsítom lépteim, miközben érzem, kétoldalt könnyek folynak végig arcomon. Már megszoktam. Hagyom.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.24. @ 08:30 :: P. Tóth Irén
