Köd, és dér fakít vörös háztetőt.
Alant halkuló kutyaugatások
búcsúztatják a nagybetűs
– szidalmat is vélek bennük felfedezni – őszt,
de mi bennem dühöng, maradjon titok.
Higgyék csak kedvencemnek
a hűvössé lett sugarakat.
Egy légy pihen mozdulatlan a falon.
Álmodik: büszkén ingerel,
és nem bírom melegemtől,
elhajtanám, de ő friss, én lassú:
szemtelen dög, takarodj.
Nem akarok hazudni.
Szakadjon fel, ami mélyen nyom.
Nekem szebb a birkanyál-szalagos világ,
meg a közhelyekkel lehet csak jól leírni élet,
és annak számtalan tarka-perce,
melyek, mint lufi durrannak elmében,
hogy majd nevetésként legyenek arcon,
majd azon túl, mindenhol…
Add vissza a napot, te önző Ma.
Idegesít erőszakod, s hogy nincs módom
teremtőt játszva csorbítani,
majd sajátra tervezni állandód,
hogy időnként Tél lehetsz,
s ami belőled születik – mind – csak halálraítélt.
Megzavarodok.
Istenem, hozzád milyen kevés vagyok…
Alig érződik a fagy, mégis fáraszt,
már most. Nehéz. Nagyon.
(2014. november 10. Pilla)
Legutóbbi módosítás: 2014.11.26. @ 05:00 :: Pilla S.M