Ne várass estig, most légy enyém.
Dombjaim, mélyemnek zöldjeivel
érted, s neked vannak.
Csak a tiéd…
De ne rohanj, csak lassan
– óvatosan – kezd ismeretlenként
– tégy úgy, mintha azok lennének –
felfedezni csúcsaim,
Istentől származó, ezért
időtlen csábítani képes képeit,
s völgyem – ott, igen, lent – középen,
mint érzéked forrását…
– Ah. Szinte kínoz az érintés,
de ne, ne hagyd abba.
Kérlek, mutasd magad te is.
Szédülök, megőrülök;
feltártam – méhig – önöm,
elfáradtam, pihennék.
Hallod? Légy párnám,
ringasson karod,
hogy majd egymásba végezve,
nyugodtan szemlélhessük együtt,
mikor elénk tényül,
az életben nem lelhető panoráma:
a gyönyör,
miután villámként zuhant,
hogy boldoggá égjen bennem magod.
Szeretlek! Akarlak!
Ne várass, ne várj holnapig.
Ne tegyen vágyunk,
és jövőnk közé kerítést a tartás.
Nem hagyhatod! Nem hagyom!
Százszor, s annál többször
itassa fel izzadságunk
szerelmünk leple.
Szeress örökké; még,
mint eddig is, és eztán is.
Mindég.
Gyere…
(2014. november 6. Pilla)
Illusztráció: facebook.hu
Legutóbbi módosítás: 2014.11.12. @ 05:00 :: Pilla S.M