Olcsó ripacsok szánalmas luxusa
a szenvtelen világnak sírni.
Az őszinte érzelmeket nem
a homlokodra kellene írni,
mikor a visszafojtott könnypatak
a karcos torkodon lepereg
és szívet marva követel
enyhítőn mély, sóhajlélegzeteket.
Te is ugyanolyan jól tudod.
Persze – a buta remény – a ”talán”, a ”mégis”…
Ha minden kötél szakad,
még hátvédnek ott marad
az ”utolsó szalmaszál” – tézis.
Koldulnál szívbelángoló szemeket,
puhán érintő szószerelmeket
– valamit –
eldobott emberek züllött lélekhalálba
megkésve vajúdott, túlzó álmait.
Ám, felméri egyetlen búcsúpillantásod:
most már tovább kell állni.
Pedig, még úgy keresnéd a helyed,
de tisztán látod:
a kiüresedett,
törött üvegfalként rajtad
metszően átnéző tekinteteket.
Elutasítás.
Nem illúzió,
nem több,
nem más.
Érzelemkorrózió;
egy pici elmúlás.
’S csak halkan megrázod lehajtott fejed
( hát, akkor )
Isten,
Veled
…?
Legutóbbi módosítás: 2014.11.10. @ 20:02 :: Schifter Attila
