* 
Az élet, barátaim, unalmas. Mégse mondhatjuk ezt.
Végül is az ég ragyog, a nagy tenger vágyakozik,
mi magunk is ragyogunk, vágyakozunk,
anyám is mondta, amikor még kisfiú voltam
(ismételgette) “Ha bevallod, hogy unatkozol,
azt jelenti: nincsenek
Belső forrásaid.” Belátom, tényleg nincsenek
belső forrásaim, hisz halálosan unatkozom.
Untatnak az emberek,
untat az irodalom, kiváltképp a nagy irodalom,
Henry is untat bajaival & kólikájával,
mely olyan rossz, mint achilles,
– szereti az embereket, a bátor művészetet, ami szintén untat.
És a nyugodt dombokat&gint, ami lehervaszt,
és valamiképp egy kutyához hasonlít,
amelyik fogta magát&farkát és messzi távolba,
a hegyekbe vagy a tengerre, vagy az égbe ment, hátra-
hagyva engem: csóválást.
* 
Life, friends, is boring. We must not say so.
After all, the sky flashes, the great sea yearns,
we ourselves flash and yearn,
and moreover my mother told me as a boy
(repeatingly) ‘Ever to confess you’re bored
means you have no
Inner Resources.’ I conclude now I have no
inner resources, because I am heavy bored.
Peoples bore me,
literature bores me, especially great literature,
Henry bores me, with his plights & gripes
as bad as achilles,
who loves people and valiant art, which bores me.
And the tranquil hills, & gin, look like a drag
and somehow a dog
has taken itself & its tail considerably away
into mountains or sea or sky, leaving
behind: me, wag.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:16 :: Schmidt Tibor
