Könnyeket őrző
síri csendben
elnémultak harangjaink.
Öblös ércfalon
megmételyezett
bánat holt virága,
égbe kiáltott fájdalom.
Összetört harangzúgás,
vágyakozó hit remeg.
Szélnek buzdul újra,
míg megnyugszik
a lázadó szív.
Minden pillanattal
küzd az elmúlás,
s a tétova újrakezdés.
Jeltelen csend ez,
hol zajt szül a kín,
s felhorkan keserűn a jaj
magadba zárva.
Így hordja óvón
édes terhét
burkában a föld,
magzatát anyaméh,
s hiszi világra jön,
mint a remény:
kínban, vérben.
Életre.
Halálra.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.25. @ 10:22 :: Seres László
