Vandra Attila : (In)kompetencia

“Az öreg Újsági János bekopogott Várhegyi Péterhez. Sejtette, miért akar beszélni vele az igazgató. Nemsokára nyugdíjazzák, és helyét valakinek át kellene vennie a négyes munkacsoportban…”

 

 

Az öreg Újsági János bekopogott Várhegyi Péterhez. Sejtette, miért akar beszélni vele az igazgató. Nemsokára nyugdíjazzák, és helyét valakinek át kellene vennie a négyes munkacsoportban.

— Nagyon hiányozni fog, Újsági úr! — jelentette ki az igazgató bevezetésképpen, miután hellyel kínálta az egyik fotelben, majd ő is beült másikba.

— Senki sem pótolhatatlan — szerénykedett az ősz hajú férfi, de jólesett neki az elismerés. — Az öregek mindig meghaltak, nyugdíjba vonultak, de a világ mégis fejlődött. A fiataloknak meg kell adni az esélyt, és bizonyítani fognak.

Várhegyi meglepetten hajtotta féloldalra a fejét, miközben kezét összekulcsolta az ölében.

— Jól sejtem, nem Debreczeni Józsefet látja a legmegfelelőbb utódaként? Ő a rangidős. Kiváló szakember. A rend mintaképe. Mindig ő helyettesítette önt, ha szabadságra ment. S sohasem panaszkodott rá. És miért nem őt?

— Nem állítottam, hogy nem lenne jó utódom. De ott van Kelemen Levente is… Nemcsak jó szakember, hanem kreatív és ötletes is.

— Kicsoda? Az a fiatal srác? — nézett az igazgató tágra nyílt szemmel az öregre, úgy, mint aki azt kutatja, bolondot járatnak-e vele. — Debreczeni nagyon panaszkodott rá a tavasszal, amíg ön kórházban volt. Rendetlen, megbízhatatlan…

— Háát… Békebíró nélkül nem ajánlatos egy kondérban főzni őket. Nem fognak tudni együtt dolgozni, bármelyik kerülne „felül” — ismerte el az öreg.

— S akkor mit ajánl? — helyezte át az igazgató lábát a térdére, elutasító hangulatban.

— A cég mutatói felfele ívelnek. Ideális helyzet egy kis kísérletezésre. Alakítson ki egy új munkacsoportot, s nevezze ki annak élére Kelemen Leventét. Adjon neki egy esélyt! Bár egyelőre monopolhelyzetben vagyunk, bármikor megjelenhet egy versenytárs…

— Egy ilyen kisváros nemigen bír meg két ilyen céget…

— Épp ezért. Sok cég bukott már bele, hogy nem volt felkészülve a változásra. A vezetőség kapkodása miatt nyikorogni kezdett az addig olajozottan működő gépezet. Mindez az alkalmazottak fején csattant, ami miatt a legjobb emberek hagyták el a süllyedő hajót, s a versenytárs kapva kapott az alkalmon… Előzze meg igazgató úr! Ez a fiú sok szabályt fel fog rúgni, új utakat fog keresni. De még ha bele is bukik, kudarca tanulságul szolgálhat. Szerintem még akkor is lesznek felhasználható ötletei…

— Egy zabolátlan csikóra bízzam egy munkacsoport vezetését? Az idősebbek hallgatni fognak rá? Ki akar majd egyáltalán a keze alatt dolgozni?

— „Feláldozom magam”, amíg még itt vagyok — mosolyodott el az öreg. — Segítek neki az új munkacsoportot megszervezni. Hamar felnő az ember, ha nyakába szakad a felelősség. Láttam én már ilyent… — nézett Újsági János sokatmondó pajkos mosollyal az igazgató szemébe. — Pürkereci Miska amúgy is hasonló háborúban áll Csíkinével, és Levente legjobb barátja. Szerintem jól össze tudnak majd dolgozni. Két legyet egy csapásra… Ott van Lisznyói Anikó is, az egyes csoportból…

— Nem jó ómen egy szerelmespár egyazon munkacsoportban, főleg ha egyik a főnök.

— A Dombay házaspár is ugyanabban a csoportban van…

— De akkor legalább hét új embert kell alkalmazni. Én az ünnepek alatt veszem ki évi szabadságomat… — kezdte beadni derekát az igazgató, nehéz szívvel.

— Kézbe veszem az ügyet. Remélem, megbízik szakértelmemben… — állt fel az öreg.

Az igazgatónak minden idegszála riadót fújt. „Eh, legfeljebb leváltom” — győzködte önmagát, hogy az események nem szaladnak ki az ellenőrzése alól. Nem sok sikerrel.

 

Amint kilépett az igazgató irodájából, Újsági meglátta Lisznyói Anikót, Pürkereci Miskát és Kelemen Leventét beszélgetni a folyosón. Miska épp azt tervezgette, ha ő nyugdíjba megy, átkéreti magát a négyes csoportba. Levente pedig megpróbálta lebeszélni. Cseberből vederbe esik.

— Ugye Debreczeni lesz az új főnök? — látta meg az öreget.

— Már az. Én pont most mondtam le. Azért voltam benn — intett az igazgatói iroda felé. — De miért nem inkább az ötödik csoportba kéred áthelyezésedet? — nézett pajkosan Miskára.

— Hova? Lesz egy újabb munkacsoport? — kapták fel mindhárman a fejüket. — S ki lesz még benne? — kérdezték izgatottan.

— Egyelőre Lisznyói Anikó lesz a kollégád, meg én, nyugdíjazásomig — felelte Újsági, majd Leventéhez fordult: — Gyere a személyzeti osztályra, mert elő kell készítenünk a versenyvizsgát! Új embereket kell alkalmazni. Te, mint a csoport leendő főnöke, leszel a bizottság elnöke. Te választod meg a beosztottjaidat, de utána nem mondhatod, hogy csupa inkompetenst akasztottak a nyakadba.

— Ó, na, miért tetszik ilyen hülye tréfát űzni velem — hervadt le Levente. — Már egy pillanatig reménykedni kezdtem, hátha nekem is akad ott hely…

— Nem fogadod el a kinevezést? — nézett rá az öreg olyan tekintettel, ami minden kételyt eloszlatott.

— De… — hebegett.

 

Az igazgató a nyugdíjazási ünnepre tért vissza szabadságáról. Majd gutaütést kapott amint meglátta, hogy az ötödik csoportban egyetlen harminc feletti személy sincs. Ketten frissen végzettek. Elővette Újságit.

— Holnaptól kezdve ön sem lesz itt többé! Azt hittem megbízhatok…

— Igazgató úr! Nem hiszem, amennyiben elakadnának, nem találnának a cégnél valakit, akihez fordulhatnának, bár szerintem erre nemigen lesz szükség. Hárman is rendelkeznek legalább négy-ötéves gyakorlattal — ellenkezett az öreg. — A munkahangulat pedig jó.

— Eddigi eredmények…? — tamáskodott az igazgató.

— Minden kezdet nehéz. Adjon nekik három hónap haladékot. Az eredmények javulni fognak.

 

Az első negyedév elteltével Várhelyi összehasonlító kimutatást kért a csoportok eredményeiről. A kérés meglepte a könyvelőnőt, hiszen máskor csak a globális eredmények érdekelték. A kimutatás egyszerre igazolta saját félelmeit és az öreg jóslatait. Az ötödik csoport eredményei elmaradtak ugyan a többi mögött, de a beígért növekvő tendenciát is tetten lehetett érni. Nincs elégséges oka leváltani Kelemen Leventét, vagy felszámolni a csoportot, de elégedett sem lehet. Gondolataiba merülve ment végig a folyosón, amikor az ötös munkacsoport irodája előtt elhaladva élénk vihorászást hallott.

— Mi hiányzik Levente asztaláról? — ismerte fel a csoport legifjabbja, Bányai Erika hangját.

— Ami egy női táskából: A rend! — harsant fel a nevetés.

— Ebből az irodából pedig a fegyelem… — motyogta maga elé Várhegyi. — Tegezni a főnököt… Milyen tekintélyt tart, ha haverkodik velük?

Ellenpéldát szolgáltatva nyílt ki a szemben levő ajtó. Azzal a pedantériával, ami Debreczenit jellemezte, nem lehetett versenyre kelni. Amikor Levente egy óra múlva lógó orral tért vissza az igazgató irodájából, Miska a levegőbe szippantva megállapította:

— Gyerekek, én samponszagot érzek! Itt alapos fejmosás történt!

Amikor Levente nagyot sóhajtva előadta a panaszokat, Erika háborogni kezdett:

— Mit akar a diri? Mi még hagyján… De a menyasszonyod, és a legjobb barátod is?

— A diri kezd annak a hárpiának — utalt Miska egykori csoportvezetőjére — és Debreczeninek a befolyása alá kerülni. Mit akar? Marakodjunk a klienseken? Ennek a cég fogja kárát látni. Eddig, ha többen vártak rám, az utoljára érkezettet átküldtem egy más csoporthoz. Szólítsatok „Kucu”-nak, ha ilyen körülmények közt még egyszer megteszem!

 

A jóslat bevált. Várhegyi Péter hamarosan belátta, az öregnek ismét igaza volt, amikor óva intette az összehasonlítgatásoktól. A versengés a kliensekért az együttműködés rovására ment. Hiába ígérte meg, nem lesz több hasonló, a kölcsönös gyanakvás nem szűnt meg teljesen, se a bűnbakkeresés és árulkodás. A leggyakoribb célpont az ötödik csoport lett. Debreczeni és Csíkiné zsörtölődéseit még lehetett személyes ellentétekkel is magyarázni, de másik két csoport vezetője, és néhány korosabb munkatársuk is felzárkózott melléjük.

A panaszok? Tiszteletlenség, szabályok megszegése, elégedetlen kliensek panaszainak idézése, a munkaidő be nem tartása… S hogy a lezser munkaidőről való vádak nem alaptalanok, az igazgató is személyesen meggyőződhetett, amikor egyik délben már csak Levente lézengett az irodában.

— Hol vannak a többiek? — vonta kérdőre éles hangon.

— Hazaengedtem őket. Én itt vagyok, ha még betoppanna valaki ebben az órában. Debreczeni úr azt ugye nem mesélte, hogy tegnap hányig maradtunk?

Nyelvére harapott, de későn, ezt nem ebben a hangnemben kellett volna a diri orra elé dörgölni… De hát tíz perccel azelőtt szólalkozott össze az öreggel.

 

Talán hamarabb beért volna a kelevény, ha Várhegyinek magánéleti okok miatt nem lett volna egy különösen nehéz éve, így a radikális döntéseket ebben a hangulatban inkább kerülte. Fia megnősült, majd még azon a nyáron beadta a válópert, nagyobbik lánya megszülte első unokáját, de a kisfiú beteges, sírós volt, feleségét megműtötték, először azt hitték rákos, de szerencsére azt a kórbonctani vizsgálat cáfolta… Inkább önmagát győzködte: Levente és Lisznyói Anikó is közelgő esküvőjére koncentrál.

Ám csoportjának viselt dolgai miatt — a számítógépből felhangzó zenei aláfestés, az állandóan felharsanó nevetés az irodában, a munkahelyi kávézgatás a protokollalapból — melyből állítólag a kliensek is kaptak, stb. — szeptember közepén a nászútjáról visszatérő Levente ultimátumot kapott a munkahelyi fegyelem helyreállítására. Két hetet.

Rá két órára, amint elhaladt az ötös csoport irodája előtt, Várhegyi Kelemen Levente káromkodására lett figyelmes, amelyet fel-felharsanó vihogás szakított meg. A fűszeres kifejezések mellett kiszűrődő szavakból az igazgató ennyit értett meg:

— Nem értitek, ez komoly! Sürgősen le kell adnom a könyvelőségen! Ma van a határidő! Mi a francot csináltatok vele?

Mire az igazgató észbekapott, Levente feltépve az ajtót kiviharzott az ajtón egy irattal a kezében. Várhegyi benyitott. A vidámságnak vége szakadt.

— Mi történik itt? Min mulatnak olyan jól?

Hosszabb síri csönd után Miska vállalta fel a szószóló szerepét.

— Ön azt mondta Lev… a főnöknek… —, hogy két héten belül legyen rend a csoportban, mert… — akadt el a szava —, és gondoltuk, az ő asztalával kezdjük… mert mindig úgy néz ki, mint bombatámadás után… és… és azóta semmit sem talál meg.

— Nagyon vicces! — ironizált Várhegyi. — Gúnyt űzni a felettesükből? Hogy engedik meg maguknak? — kelt ki a képéből, majd az épp visszaérkező Leventéhez fordult: — Erről beszélek kinevezése óta! Ha egy vezető nem tart fegyelmet, ez a vége! Két órakor csoportvezetői gyűlés! — hagyta őket faképnél.

Halálos csend lett úrrá az irodán, amelyet végül Levente tört meg.

— Ha nem akartok Debreczeni keze alatt dolgozni, húzzátok meg magatokat!

— A munkánk eredménye nem érdekli? Akkor minek törjük magunkat? — háborogtak.

 

A gyűlés után Levente elnyűtt arccal jelent meg. Nehezen teltek a percek, végül az utolsó kliens mögött is becsukódott az ajtó. Azonnal közrefogták főnöküket, miután Miska körülnézett a folyosón tiszta-e a levegő.

— Mesélj!

Eleinte komoran számolt be, kitérve a sikeresen kiharcolt két hét haladékra, melynek akadt ellenzője a vezetőtanácsban. Az örök komédiás Miska még ebben a hangulatban sem tagadta meg önmagát, parodizálni kezdte egykori főnöknőjét. Levente hiába csitította.

— Már elment! Most ül be az autójába! — nézett ki az ablakon Erika. — S Debreczeni is!

Erre Miska az öreget kezdte utánozni.

— Le kell vezetnem a gőzt! A humor az elnyomottak és kizsákmányoltak túlélési eszköze! — feleselt Leventének, az újabb figyelmeztetés után. — Így mondta?

Addig-addig, amíg lassan ismét úrrá lett a társaságon a vidámság. A végén már Leventét is elkapta a gépszíj, s kijavította Miska Várhegyi-paródiáját. Jobb lett volna, ha nem háttal az ajtónak teszi, vagy legalább figyel a vele szemben állók kétségbeesett gesztusaira.

Az igazgató úgy bődült el, hogy hallatán egy oroszlán is behúzott farokkal futott volna el.

 

Anikó jobban tette volna, ha nem tör be férje védelmében az igazgatói irodába, decibelben túllicitálva Várhegyit. Akkor maradt volna legalább egy kenyérkereső a családban. Ráadásul minden munkahelyre jelentkezőtől ajánlólevelet kérnek… Állapotos nőnek amúgy is nehéz elhelyezkednie. Miből fognak megélni? Az esküvőn kapott minden ajándékot a házvásárlásba fektették. Pontosabban az előlegbe, s kölcsönt vettek fel, a részleteket is fizetniük kell. Tíz évig pedig el sem tudják adni, mert „Az első házam” állami támogatással vették. Még ha munkát is kapnának más városban, a részletek mellett albérletet is, a lakásfenntartást is fizetni nem tudnák… S élni is kell valamiből…

A Kelemen házaspár távozása után Miska a sarokba vonult, s hátát a falnak támasztva ereszkedett a padlóra, majd arcát a kezébe temette.

— Miattam…

— Nemcsak te… Mind benne voltunk — ölelte át Erika vigasztalóan vőlegényét, melléülve a földre. Nem sok sikerrel.

— Valamiként segítenünk kell őket, amíg kimásznak a szarból… Anyagilag is… — ajánlotta Nimród.

— Például fizetéskor összedobhatunk húsz százalékot a sajátunkból… — ajánlotta Enikő.

— Nem fogják elfogadni az alamizsnát… Túl büszkék ahhoz — ellenkezett Erika.

— Akkor mit ajánlasz? — vágott vissza élesen kolléganője.

 

Január elején Várhegyi hívatta a könyvelőnőt.

— Mennyire éreztük meg a konkurens cég, az ALME megjelenését?

— Elég nagy érvágást okoztak. Elég sok kliensünket elcsalták, a régiek közül is… Pontos számadatokat csak az évzárás után adhatok. De bukórepülésben vagyunk.

— Egy kimutatásra is lenne szükségem a csoportok teljesítményéről, hónapokra lebontva. Honnan vesztettük a legtöbb klienst, ez fontos információ.

— Megint össze akarja hasonlítani őket?

— Megjelent a konkurencia. Elsősorban a csoportok dinamikája érdekel. Melyik fejlődött, melyik stagnált… Az okokat akarom megkeresni, s közösen akarom kielemezni a vezetőkkel, mit változtassunk. Szeretném, ha mindenkiben tudatosulna, nem a többi csoport, hanem a másik cég, a versenytárs.

Várhegyi egy ideig tanulmányozta a jelentést, majd megakadt a szeme valamin.

— Itt valami hiba van! A négy csoport bevétele nem adja ki a cégét!

— Létezett egy ötödik csoport is szeptemberig.

— Szinte 25% hiányzik! Első negyedévben még ők voltak a kullogók, ne mondja, hogy többet termeltek kilenc hónap alatt, mint bármelyik másik csoport egy egész év alatt?

— De igen! Itt van az ő dossziéjuk is, előkészítettem, mert sejtettem, kérni fogja. Elvesztett klienseink jó része ideig-óráig velük dolgozott.

Az igazgató könyökét íróasztalára, száját összekulcsolt kezére helyezve merült gondolataiba. Újsági figyelmeztetése jutott eszébe, amikor ajánlotta a fiatalokból álló csoport létrehozását. „Ez a fiú sok szabályt fel fog rúgni, új utakat fog keresni. Még ha bele is bukik, kudarca tanulságul szolgálhat. Szerintem még akkor is lesznek felhasználható ötletei…” Mit csináltak ezek jól? Másképpen? Mert a szabályok… Azokkal nagyon hadilábon voltak. Még a jólneveltséggel is, hisz mindenki panaszkodott rájuk.

Csak a kliensek nem!

Kezdett összeállni a kép. Kezdettől fogva többen átpártoltak a fiatalokhoz. Amikor összehasonította a teljesítményeket, elindult a lejáratási kampány ellenük. Azt senki sem merte mondani, hogy az ötös csoport „elcsalta a klienseket”, hiszen az rossz fényben tüntette volna fel őket. A vádaskodásokra a fiatalok tiszteletlenül kezdtek viselkedni… Felrúgtak néhány szabályt, de a rugalmasság néha a klienseknek is jól jöhetett…

— Ki dolgozik még a cégnél az egykori ötös csoportból? — nézett kérdően a könyvelőnőre. — A Kelemen házaspárt kirúgtam, Pürkereci Miska… amikor visszahelyeztem Csíkiné keze alá, beadta lemondását… Amint visszajöttek a nászútjukról Erikával, ő is… — próbált az igazgató visszaemlékezni.

— Senki… Feltehetően mind az ALME-nak dolgoznak!

— Megvan még valahol a lakáscímük, telefonszámuk?

— Mit akar tenni, igazgató úr?

— Egyenként felkeresem őket otthon, és dupla fizetést ajánlva hívom vissza őket. Ha akarják, visszaalakítom csoportjukat, de nem valószínű, hogy sikerrel járok, még ha megkövetem őket, akkor sem. De aki visszajön, csoportvezető lesz.

— Hát a Kelemen és a Pürkereczi házaspárt biztos nem fogja visszahozni… Nem tudja, honnan a konkurens cég neve?

— Nem…

— Anikó & Levente & Miska & Erika… Rövidítve A.L.M.E. Ők a cégtulajdonosok.

— Ha nem rúgom ki őket…

— Az öntől kapott ajánlólevéllel sehol sem kaptak volna munkát…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.11.16. @ 17:54 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 758 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.