Ez a tizedik nélküled-karácsony.
Nem könnyű ma sem elviselni a hiányod,
pedig próbálom. Arcomon sem látja senki,
ahogy rám telepszik a fájdalom és lehúz
sokszor, mint testet az iszap.
Lassú fuldoklás a sors…
Templomcsend van,
Isten pillant rám mindenhonnan,
némán nézi, hogy csontjaimmá szárad a magány
és a jövőnk már szétfeslett ruha,
amit egyedül viselek,
s résein kibújik a nélküledtelenség.
Míg a fát díszítettem,
eszembe jutottak a régi karácsonyok,
nevetés a legelső ajándékodon,
mert a bugyi nagy volt, s te azt mondtad
majd belenősz, igazad lett…
Ám, moletten is szerettél mindennél jobban.
Az élet néha oly kegyetlen.
Mégis, most azt kérem Istentől,
adjon nekem erőt,
hogy fiaid szemében meglássam a csodát,
amit unokáim kéksége
tükröz oda ebből a világból.
