„Máté unokámnak”
Kicsi testét épp elérte a fény,
de nem volt benne semmi oxigén,
csak bámulta a világot szegény,
kitaszítva, a semmi szögletén,
parancstagadó száz izületén,
olyan enyém, hogy benne lakom én,
rossz lábaiban, csacska-szép kezén
ott ringatózik a halott remény,
jelet ragyog, bár nincs ott a szemén,
de lelke, mint egy tiszta tünemény,
jön örökösen, szívemig felém,
és én mintha a vágyát érteném,
és hangtalan kis torkát kérdeném,
ugye hiszed, hogy nálam van a vény,
mit kiválthatok Isten reggelén?
