dr Bige Szabolcs- : Adni

Nyomtatás

— Lejárt az időd! Jövő télig itt maradsz, és vigyázz magadra! Ha szerencséd lesz, hullni fog a hó és újra hasznodat vesszük — mondta a gazda becsapva a padlásajtót.

— Ó, jaj… unatkozhatok itt hónapokig — sóhajtott szomorúan a szánkó.

— Úgy látom, itt-ott javításra szorulsz — hallatszott egy törékeny hangocska.

— Hát, te meg ki vagy? — kérdezte a szánkó.

— Játék vagyok, egy fából épült kastély, a Toronykastély, aminek egyik ajtaját letörte Doru, a gazda fia. Így aztán ide hajítottak. Szívtelen banda!

— Elhiszem. Régóta itt vagy?

— Két hónappal Karácsony után kerültem ide. Doru egy elkényeztetett kölyök.

— Ez igaz. A legszebb helyeken utaztam vele. Felvittem a legmagasabb dombra, helyi ösvényekre és veszélyes oldalakra. Minden kirándulás után kímélet nélkül bedobott a sarokba. A jobb lábam kétszer is eltörött. Az édesapja tessék-lássék megjavított, hogy kitartson a versenyig. Szerettem volna, ha lefestenek, szépen elcsomagolnak! — sóhajtott a szánkó.

— Ne szomorkodj már! Majd jól elszórakozunk mi itt. Nagy buli szervező vagyok! — mondta Toronykastély.

Valóban mindenféle játékkal múlatták az időt: csapd le csacsit, Fekete Pétert játszottak, mesét mondtak, énekeltek, úgyhogy alig vették észre, hogy itt van már december. Különben a játékok nem ismerik az idő fogalmát.

Egyik nap aztán elhallatszott hozzájuk is a sok szép karácsonyi, betlehemes dal.

— Vajon hamarosan havazni fog? — kérdezte reménykedve a szánkó.

— Nem tudom, de nem is érdekel. Én úgyis itt maradok, amíg ki nem dobnak. Pedig úgy szeretnék egy árvaházba kerülni — mondta szomorúan a Toronykastély.

— Árvaházba? — csodálkozott a szánkó.

— Igen. Ez az álmom. Ott biztosan megjavítanának, és sok gyerek játszana szépen velem. Életre kelnék és elárasztana a vidámságuk — tette hozzá elgondolkozva.

„Itt vagyunk már, íme, újra

Földi jóval megrakodva…” — hallatszott a karácsonyi ének.

— Doru, hull a hó! — kiáltotta apa vígan és elnézte a fehér égből szállongó hópelyheket.

— Hurrááá! Holnap megyünk ródlizni! Gyorsan szedjük elő a szánkót a naftalinból — hallatszott Doru izgatott hangja.

Nem várva újabb felszólításra apa végrehajtotta a feladatot.

— Szerencsés vagy, kicsi szánkó! Amióta megvettünk, bőségesen jutott feladat számodra évek óta. Gyerünk most is munkára fel! — szólott Doru apukája, és megragadta a szánkó keresztrúdját.

A szánkó vigasztalta a Toronykastélyt, aki nagyon elszomorodott.

— Ígérem, teszek az érdekedben egy jó szót! Bízzál bennem. Bajban ismerni meg a barátot!

— Köszönöm! Vigyázz magadra! — kiáltott utána a Toronykastély.

A szánkót bekenték egy favédő szerrel, és kivitték a fagyos levegőre, jöjjön formába. „Ó, de jó! A friss levegő gyógyír a fámnak!” — gondolta boldogan, s felnézett a csillagos égre. „Mennyire vágytam már rátok: csillagok, Hold, faágak, hó paplan!” — ezzel fáradtan el is szenderedett.

Másnap reggel végignézett a kifényezett részein. Mintha új lenne. Kész volt azonnal hosszú útra kelni. Alig várta, hogy megmutathassa, mit tud.

Végig se gondolta jól, már meg is jelent Doru.

— Kalandra fel, kis szánkóm! — kiáltotta vidáman a fiú.

— Kalandra fel! — válaszolt a szánkó, bár senki sem hallotta. — Van ám meglepetésem számodra, mindjárt meglátod.

A fiú felpattant a szánkóra, s indultak is az utcán felfele. A saroknál a szánkó jobbra vette az irányt.

— Hová viszel, hékás? Nem szabad nagyon eltávolodnunk a házunktól! — kiáltotta Doru.

— Egyet se félj, biztonságban vagy — felelte a szánkó.

Két utcával feljebb volt egy árvaház. A szánkó ismerte, s odaérve megállott előtte. Az ablakokon át gyerekek nézték őket szomorú szemekkel. Számukra nem volt se Mikulás, se Karácsony.

Doru csak nézte őket, majd kis idő múlva odaintett nekik. A bejáratnál megjelent két kisfiú, olyan Doruval egykorúak.

— Szeretnétek szánkózni egyet? — kérdezte halkan őket.

— Köszönjük, nagyon jó lenne!

A szánkó büszkén száguldozott a két gyerekkel a hátán, akiknek rég nem volt hasonló örömben részük. A szánkó boldogan hallgatta az örömükben sikongató, kacagó fiúcskákat.

— Holnap Karácsony Este lesz, és biztosan nektek is hoz valamit az angyal. Ígérem, visszajövök.

Otthon aztán Doru egyenesen a padlásra ment, összeszedte az oda felhordott játékokat. Apa segítségével megjavította, és egy nagy zsákba csomagolta őket. Én jól tudom, mit akart velük másnap (!)

— Köszönöm, barátom! — mondta a Toronykastély, míg az árvaház felé haladt a szánkó, hátán a zsákkal.

— Nagyon szívesen! — válaszolt amaz. — Ha hiszel benne, minden kívánság valóra válhat. Különösen így Karácsony táján.

Így aztán a Toronykastély sok szép napot élt meg az egymást váltó gyermekek között. A szánkó is néhány év múlva csatlakozott hozzá az árvaházban. Doru megnőtt, s a szánkó kicsi lett számára, pedig néha szívesen ródlizott volna egyet-egyet. Hiszen bármilyen nagyra nőnek is az emberek, a lelkük gyermek marad. Néha.

   Mindenki elérkezik oda, ahova vágyik. Csak hinnie kell…