Temesvári autó állt meg a téren, a méteráru üzlet előtt. Karácsony előtt voltunk két nappal. Az emberek felfokozott eufórikus állapotban jöttek-mentek. Körülállták a kocsit és izgatottan tárgyalták, hogy lám ezek a bátor emberek, ezek a temesváriak.
Az autóban ülő barna bőrű fiatalember aggodalommal telten figyelte gyülekezőket. Meglepett a félelem, ami szemeiben felvillant. Ez az ember fél – döbbent belém a gondolat – fél az emberektől, attól, hogy megtámadják. Mit tegyek? Ebből könnyen baj lehet, a rettegés rossz tanácsadó. Nehogy a gázra lépjen ijedtében és valakit elgázoljon, vagy csak meglökjön az autóval! Akkor tényleg nekitámad a tömeg. Tanácstalanul néztem szét, hátha valamilyen segítséget találok, és akkor megpillantottam a sarki virágüzletet. Odafutottam és már az ajtóból kiáltottam: „Marika drága, adjon gyorsan egy szál szegfűt, mindjárt hozom az árát!” Azzal fogtam a virágot, s szaladtam is a kocsihoz, s a szélvédő alá tűztem. „Köszönjük, Temesvár!” – kiáltottam fennszóval. Az emberek átvették a kiáltást. A kocsiban ülő ember hálatelt mosollyal engedte le az ablakot. „Köszönöm, testvéreim! Köszönöm!”
Azokban a napokban mind testvérek voltunk. 1989 decemberét írtuk…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
