Szín: Kórterem, ágyban egy fekvő ember, mozdulatlan. Gépek hangja, monitorok.
Az ágy jobb oldalán fehér ruhás éteri alak: A Lélek. Nézi a fekvő alakot.
Baloldalon a Halál, fekete ruhában, kaszával. Kapzsin, sóvárogva lesi a fekvő alakot.
Lélek:
— Mi tart itt közelemben, mondd, Halál! Látásod nem szeretem, ej, hát tűnj végre el!
Csetlesz-botlasz, utamban állsz! Nem tudsz meggyőzni! Nekem te nem vagy, nem létezel!
Eridj, menj tovább! Ne bánkódj jajomon, az hozzám tartozik, vajúdom, most is…
Az, jaj, csak egy rövidke szó… az élet szava, s csendes a halál, ládd, szótalan! Menj hát, lelket nem kapsz soha! A testre meg csak várj! Majd megkapod. Előbb-utóbb eljön a te napod!
Halál:
— Mint űzött vad nyüszítsz vackodon, nyaldosva sajgó sebeid.
Mint feszített áldozat kőoltáron, várod, hogy a kés lesújt, vagy a kar felfelé int.
Félelem költözött szívedbe? Végre legyen vége már?
Tudhatnád, te… balga Lélek. A halál… az sohasem fáj… De, fáj az élet! Sajogón, nagyon!
Mégis ettől vagy röpke boldog? Te bohó. Add át tested nekem, szellemed szabaddá teszem!
Lélek:
— Nem! Az élet szép… ha fáj, még akkor is! Szép vajúdás csupán!
Az élet az enyém, szellemem szabad, kizárólagos tulajdonom!
Ezért is, hozzá úgy ragaszkodom!
A halál… nyugalom? Hosszú, unalmas utazás. Kit érdekel!
Az élet szép, igaz rövid… de csodás fellángolás!
Halál: (Karjával int, s a háttérben egy szép női arc jelenik meg kivetítve)
— Hát nézd, mit tesz veled! Itt szép vagy, egészséges és vidám!
Emitt, éppen búsulsz egy elveszett szerelem után! (vált a kép, az arc azonos, de kisírt, és szenvedő)
Nézd, ott kín gyötör, mondd, ebben mi a jó? (fájdalomtól meggyötört test, szenvedő)
Látod! Fáj az élet… s én vagyok neked való! Én, ki megvált! A nyugalmat adó!
Lélek:
— Mit kínálsz te? Nyugalmat, csendet és magányt! Nekem kevés! Adj harcot, szerelmet, családot, adj akarást!
Adj önbizalmat, elismerést, szeretetet, megbocsátást és feledést! Adj vihart, esőt, égiháborút, adj könnyet, nevetést, csókot, ölelést!
Adj napfényt, felhőt és csillagcsodát. Akkor győzöl majd, de addig várj!
Várj! Míg akarlak! Várj! Türelem… tied leszek… Ha leéltem teljes szép életem!
Halál:
— S ha tévedtél, akkor mond; mit teszel? Gondolod, az élet segít, akkor is boldog leszel?
Akkor hívsz, könyörgőn hozzám imádkozol? Vagy kushadsz egy rozoga ágyon, alázva, szennyesen?
Akkor könyörögsz! „Jöjj, hát jöjj, kegyelmes Halál!” Mert a bátorság és az élet az inadba szállt?
Lélek:
— Nem! Én nem könyörgök, tán üvöltök, szórom jajom, de, élek tovább… Végül majd, elbukom, s te megtalálsz, tudom!
De lelkem akkor sem lesz tiéd, mert nem akarom, és nem hagyom! Tudd, a lélek halhatatlan, nem kell neki a némaság, a lélek él, zeng és kiált! Ha mégis bennakad, s te rátalálsz, csontos ujjaid közt virág lesz, illattenyészet talán.
Halál:
(Kaján vigyorral néz, szamárfület mutat. Csontjaiban gyönyörködik, de néma marad)
Lélek:
— Mondd, Halál, miért akarsz oly nagyon engemet? Miért akarod a lélek nélküli testemet? Mondd! Miért a test, s a lélek mehet!
Mondd meg nekem, mondd, ez hogyan lehet!
Halál:
— Lelkeddel mit kezdjek, hisz az mindig hamiskodik. Kiszámíthatatlan, álnok, kíváncsi, mindenre képes illanó feled…
Jót-rosszat, tanítni, nékem őt nehéz! Átformálni nem tudom… hozzá apró vagyok.
Istent játszani nem tudok, s nem is akarok! Szerepem szeretem, a test elég nekem!
Lélekkel kufárkodni… nem tisztem énnekem!
Lélek:
— Istent játszani… Halál! Gyermeteg vagy, apró és kevés? Lássad hát, a lélek mire képes! Teremt, mint Isten, jót, szépet, csodát!
Alkot és feltalál, táncol, zenél, épít, okít, gondolkozik, erőt, hitet ád!
A test addig része csak, míg erőtől duzzad, jól bírja magát… De… ha lejárt rugója, s elfáradt… Csak rozzant, ócska csonthalom!
Halál:
— A test az enyém, enyészet után addig formálom, dolgozom, míg fehér lesz minden csontharcosom.
Csont seregem mögöttem harcra kész. Mondd, Lélek! Most erre te mit lépsz?
Ha szemben áll, élet és halál… Mondd meg hát Lélek, a te hadad hol áll?
Lélek:
— Magam vagyok a had, lelkek lelke, mind… bennem él. Érted? Bennem él!
Nem koldulunk, elhalt csontokért. Ha élet születik, oda jut lélek is. Ha képtelen élni, már viheted is!
A sok a tied, az enyém az két és fél deka. Nekem a kevés a több, értelem ebben van.
Vidd hát, vidd el a csontokat, abból építhetsz csontpiramisokat. A lélek, ládd, hogy tisztelettudó legyen.
Elhalt hajléka fölé ültet nyíló virágokat! S tudtul adja mindnek, ki lélekkel bírni érdemes.
Tegye tisztelettel mindig, minden lélek ugyanezt!
Halál: (Hajlongva kezét nyújtja, de sandán nézi az ágyban fekvőt)
— Kezet rá, lélek! Ez itt már enyém! Lélek belőle eltávozott! Csendes, mint a sír, reményed látod, hamis!
Neked gondod már nincs reá, na, hozd virágidat, felszentelni azt, mi a lélek nélkül itt maradt. (kaszájával koppant, és hangosan nevet)
Lélek: (kezét háta mögé dugja, enyhén meghajol, lassan beszélni kezd)
— Ne siess Halál! Még nem tiéd! E lélek még gazdája e testnek! Várj… Figyelj! (Az ágyban fekvő megmozdul, karjait kinyújtja, majd újra elalszik) Látod, a lélek csak pihen, éppen álmodik. Még kellek itt én, segíthetek, te elmehetsz!
E test még lakható, nincs vele gondod semmi se, talán… úgy, negyven év múlva elviheted.
Halál: (koppant és talárját a vállára dobja)
— Ne játssz velem, oly semmi nem vagyok, testet akarok, s te kijátszol! Hoppon maradok!
Ne űzz tréfát velem, magam hagyni nem fogom! Nekem e testhez tudom, hogy van jogom!
Viszem, mert csendes… ez már jő velem! (az alvó fölé hajlik) Egyel több lesz népes seregem.
Lélek: (Hangosan, de finoman nevet)
— Miért gyötröd magad, vesztettél, láss tisztán, Halál. Nézd! Orcáján rózsás pír fut át! Mosolyra rendezi vonásait.
Na, menj már, mert útjában állsz. Nem kapod meg őt! Nézz más csont után! Ő marad… látod már nevet, hallod!
Te nem szereted, ha hangot ad! Menj, mert enyém, én maradok!
Az ágyban fekvő feláll. Rámosolyog a lélekre, és a halálnak integet.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.04. @ 12:21 :: Győri Irén
