emlék
A felhők sóhajtása szelet,
majd havat terített a tájra.
Végre; nyújtózkodnak a hegyek.
Talpunk alá selymesen lapul,
a szél se lebben, ág se zizzen,
léptünk is csak néha csikordul.
Játékosan – hogy el ne múljon –
a tél első havát szórod rám,
s a mosolyod minden vagyonom.
Mégis csak jó, jó ez a világ,
ahogy arcom a te kezedben,
már otthon érezheti magát.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.03. @ 18:58 :: Horváth István