Elhajított dísz vagyok.
Valaki itt felejtett, kint hagyott,
létem semmivé gyűrött érzelem,
mely az árok szélén hentereg, amott,
tőlem nem messze hunyorgó nagyvárosi fények,
mint valami műfenyő, civilizált karácsony,
rájuk kényszerített, hivalkodó fényfüzérek
és reklámok pöffeszkednek minden házon.
Lám, ott is boldogok a lelki szegények,
de az övék az enyémhez képest
miféle vagyon? Legjobb, ha mind rájuk hagyom,
magamban ünneplek, Isten fénye bennem is ragyog,
néha arra ébredek, végre értem jönnek az angyalok…
Valami suhog, de biztos nem madár,
senki sem ül már a fák gyenge ágán,
életem rövid tréfa itt, félreértett, árva,
ideje belegondolni a búcsúzásba, utoljára,
megint közelebb kéne menni, kicsit megmelegedni,
valamit enni, a maradék vágyam mindössze ennyi.
Mit is remélhetne többet egy magamfajta ember,
kinek egyetlen barátja a zúzmarás december, ismerőse
a bőség kosarából kihullott, eldobott, penészes kiflivég,
morzsálódó, megkopott emlék, szétfoszló színházi kellék
a nagybetűs élet színpadán, tudod az néha kínpad ám…
s ha nyálat összefuttató illatot hozna újfent felém a szél,
zsebemben menedéket lelő, maradék
aprómat búcsúzóul talán megcsörgethetném.
2014. december 14.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.25. @ 13:04 :: Király Attila