Király Attila : Szegény Karácsony

Elhajított dísz vagyok.
Valaki itt felejtett, kint hagyott,
létem semmivé gyűrött érzelem,
mely az árok szélén hentereg, amott,

tőlem nem messze hunyorgó nagyvárosi fények,
mint valami műfenyő, civilizált karácsony,
rájuk kényszerített, hivalkodó fényfüzérek
és reklámok pöffeszkednek minden házon.

 

Lám, ott is boldogok a lelki szegények,
de az övék az enyémhez képest
miféle vagyon? Legjobb, ha mind rájuk hagyom,
magamban ünneplek, Isten fénye bennem is ragyog,
néha arra ébredek, végre értem jönnek az angyalok…

 

Valami suhog, de biztos nem madár,
senki sem ül már a fák gyenge ágán,
életem rövid tréfa itt, félreértett, árva,
ideje belegondolni a búcsúzásba, utoljára,

 

megint közelebb kéne menni, kicsit megmelegedni,
valamit enni, a maradék vágyam mindössze ennyi.
Mit is remélhetne többet egy magamfajta ember,
kinek egyetlen barátja a zúzmarás december, ismerőse

 

a bőség kosarából kihullott, eldobott, penészes kiflivég,
morzsálódó, megkopott emlék, szétfoszló színházi kellék
a nagybetűs élet színpadán, tudod az néha kínpad ám…
s ha nyálat összefuttató illatot hozna újfent felém a szél,
zsebemben menedéket lelő, maradék
aprómat búcsúzóul talán megcsörgethetném.

2014. december 14.   

Legutóbbi módosítás: 2014.12.25. @ 13:04 :: Király Attila
Szerző Király Attila 85 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.