Assisi Ferenc, s főként szent már nem lehetek,
gyarló lelkem ellenáll a köszörűnek.
De jó barátod lehetek még, igen.
Lekéstem az ezerötszázas éveket,
de itt vagyok most, neked, hogy szeresselek.
Ahogy én tudok.
Teréz Anyu sem leszek már,
de amit tanultam, átadhatom neked.
Tanítód, jó nagymamád még, igen, lehetek.
Ha rám nézel, és én terád, együtt gyűjtjük össze
a kacagás lehulló gyöngyszemeit.
Ezeket félreteszem hidegebb napokra.
Szerető táplálékod még, igen, lehetek.
Kárpitos kapocs köt össze minket,
s mi, kis bogarak, közös deszkára
felszögelve vidáman csápolunk.
Játszótársad még, igen, lehetek.
—————-
Az alapkoncepció jó lehetne: mi lehetünk valakinek és mi nem, de a kivitelezésnél elvérzett a szöveg. Az utolsó két vsz. lehetne bevállalható, ám ezekből nehezen behatárolható, ki a lírában szereplő “te”. Deszkára szögelve az emberbogár nem csápol vidáman, és játszótársaknak se nevezném őket. Nem tilos persze ez a vonal, nagyon is érdekes így ez a képsor, viszont indokolttá kell tenni. Egy vers akkor ér célba, ha én – az olvasó – azt mondhatom, ezt én is írhattam volna.
Az a két vsz. tehát kiegészítésre szorul, ha akarunk tőlük még valamit.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.03. @ 09:37 :: Landauerné Pócsik Éva
