Megírom az esőt, a karöltve röptetőt, hazáig.
Belélegezni téged, zavaromban is megtalálni,
miközben zsúfolódó csendjeink közt kacagsz,
és kivirágzik a pillanat. Beszél a szám, hallod,
hogy keresem a szót – az el nem mondhatót -,
mennyi versen át, rád illenek mind, akárcsak a
túl vágyódó éjjelek, ott liliomarcod úgy szeret.
Holdból lesel, s ha szemeim ráncain áttetszene,
rád idomult, józan, elvárás mentes tekintetem
maradéka ez, hiszen megkönnyezném ezerszer,
továbbra is, csak te vagy feltétlen boldogságom.
Karöltve odúnk, kettőnk zugaiba szabadul a szél.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.10. @ 19:37 :: Marthi Anna