Noha mostanság érdekes számodra a spiritualitás és a hitélettel való ismerkedés, mégsem fogok bele vallási közösségekkel kapcsolatos fejtegetésekbe, mert édes szüleid gondoskodása mindenkor elégséges és mértékadó kell, hogy legyen. (Tudod, hogy ehhez tartom magam.)
Ehelyett elmondok neked egy, az összetartozást sejtető, egyházzal kapcsolatos mesét.
Idősebb, történetbeli emberünk nem keresett társaságot ahhoz, hogy alkalmasint misén vegyen részt. Pongyolán fogalmaznék, ha azt mondanám, némiképp kétkedő is volt. Illetve… ahogy kegyesen mondják a népek, a maga módján gondolkodott. Gyakorta hangoztatta, nem azért megy a templomba, hogy vitatkozzon a pappal, és szerinte ez így volt rendjén. A fenntartásait tudatosan kívül hagyta, míg a szertartásokon részt vett.
Általában a leghátsó padsorok valamelyikében keresett magának helyet, persze úgy, hogy nagyothallóként azért még értse az Igét. Ilyen csendes epizódszerepben csordogáltak az évek, mígnem egyszer valami különös történt.
Szokásához híven, rutinosan foglalt helyet hátul, ahogyan szerette. Valljuk be, némi szórakozottsággal, legalább is szóródó figyelemmel várta a fejleményeket. Még akkor sem kapcsolt, amikor a tisztelendő atya bevonult, megkezdeni a csendes misét.
Meglepődött, mert félreérthetetlenül neki szánt intéssel a pap előre invitálta. Ekkor, villámcsapásként futott végig rajta a felismerés, hogy hívőkként mindössze ők ketten vannak jelen. Végigfutott a hátán egy jeges fuvallat, amint végül a második padban meglelte a csengettyűt… mert az tudott volt, hogy ha nem jön ministráns, akkor azt a hívek egyike kezeli. „Nincs mese! Össze kell szednem magam, minden mondatot helyesen és hangosan kell mondanom, nem téveszthetek!” — futott át az agyán a komor figyelmeztetés. Persze a szertartás egyéb mozzanataiban is aktívan részt kellett venni.
A kezdetekkor bizonytalankodott, mert elképedt azon, amint saját hangjától telik meg a háromhajós templom. Ráadásul viselkedésének őszintének, határozottnak kellett tűnnie. Hová szállt a kényelmes jelenlét? Szertefoszlott minden, „reménybeli” blazírtság. A pontról pontra szegezett figyelmében teljesen elveszett a szokványidő.
Odakint, a kora reggeli szélben a koldust sem látta, visszatette az aprót a pénztárcájába. Még kísérte egy módosult, éber tudatállapot, amiben furcsa mód felüdült. Nem volt benne semmi lázadás, rossz érzés. A kint hagyott fenntartásai sem érték utol. Viszont egyelőre nem akarta végiggondolni mit, vagy inkább kiket is képviselt ebben az izgalmas fél órában.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Meyer József
