láttam reggel sétálni a templomkertben. rozsdás falakba és kizöldült
lámpaoszlopokba kapaszkodott. bennfelejtette az óráját. lejárt kivénhedt órák voltak.
amíg csendben tik-takkoltak senkit nem ébresztettek fel.
a madáretetőnek leszakadt a lába, senkitől sem kapott cérnát.
letépett gyantaszagú lábak kinek kellettek volna?
ha megörökítem a zabszemet a cinegék éhen halnak.
tudom hogy tél jön. tudom ha hó hull nem mer kérdezősködni.
mellét átfogja két kezével, még fiatal leány, s lángol benne az öntudat.
a férfiak felkeresik a kolostor ajtaját. kopognak. imára hajtják a fejüket.
ne zengedezzünk vidám dalokat. ne tépjük ki nyelvét a csendben birtokolt bánatnak.
jól esik néha sírni, fuldokolni a kíntól. pedig csak szögeket, rozsdás szögeket hoztak
az ácsok. füstölt sonkát ettek majonézzel
ő letérdepelt. hideg kövek és uzsorás szemek kereszttűzében.
hozzá fohászkodott és felseperte a padlót a mocskos bűnöktől.
mosdatlan edényből csinált erényövet magának, halpikkelyből páncélt.
sarujából kifolyt a hólé. elsodorta a szennyes gondolatokat.
tisztán és világosan, mint a nővér szalmazsákja, a durva takaró leplezetlen árnya.
akár a régi királylány aki már letette a fátylat.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.23. @ 23:43 :: nemojano
