Isten perceit belátva
holt fára hullt a ránk ható
Idő – a Múlt, s kinyúlt.
Egyetlen, vékony csontú,
lidérces ágán végleg fennakadt,
ott, hol sárba írt jövőnket őrzik
a száraz haragtól besárgult
„mäya” szirtfalak.
Sehol egy zöld,
bár az elmesík fölött távol
tengernyi víz fakad,
míg emitt, a rőtszín’
quadrát-agyag
zárt zsebórát hordoz –
saját patent-időt: a cseppnyi hőt,
mi emésztő Tüzünkből
mára még megmaradt.
Odafentről mily csoda
lehet ez Űrbéli Lét,
ahogy e szép
borostyán küzdő-fedélen
a szakrális klárisok ember-hada
eszét vesztve gurul szét,
vagy épp hangyaként szalad!
Pénze vagy más után?
Mindegy. A Rend a pillanat:
Hívatlanra hízott “túlélők” közül bárki
kardéles fűszálba harap egy Nap alatt.
E szabadság-látszat, lám: derék!
Szögmérő-arányt
s megélt erényt metsző óramű –
élőhaló-hálós hullám-tér keret,
hol aranyfüggésünk útja újra meg újra
a Múltak elénk domboruló
malkúti lágyékába húz, vezet.
Hisz Vágy él bennünk:
a nemző, a tag-adó Erő,
a Héroszt teremtő hősi Képzelet:
„Ha már ok vagyok,
akkor ismét én,
megint Én legyek!”
Legyek a kemény férfimag, mi
combok közt lágy ölekbe hull,
midőn a Nő s behúnyt szempillája
a kéjtől remegve átpirul.
De mit tesz a termékeny földű Nő,
míg időtelen férfi-álmait
szárnyalva s lopva szövi
a Parnasszus párnáin s idelenn?
Vár. Lelkét karcsú Csend őrzi –
halmait, gyümölcsét se feledd…
Vár, hogy kristály-köveiből
végre felébresszék
a csillagokban élő szentek
és holtnak hitt Istenek…
Legutóbbi módosítás: 2014.12.15. @ 19:00 :: Pásztor Attila - Atyla
