Olykor beengedem a nagy-embereket –
a legtöbbjük fölráz – hogyan is kéne élni –
aztán rájövök, nekik sem ment; ebből jött
a költemény, ami nélkül nem élhettek,
így talán értelmet nyert ez az egész. Meg a
közönség – ha egyáltalán arra szükség van;
ilyenkor mocsárra, saját hajra gondolok,
és arra, ahogyan az ember magát kirántja.
A nagy-emberek legtöbbje elveszettebb annál,
hogy segíthessen, csak a maga baját tudja,
avval kínál és folyvást szeretettel, hogy az
neki nincsen, pedig mennyire kéne. Így akar
megáldani, olykor átkozódik, vagy küzd a csenddel.
Szeretnék én is nagy-ember lenni – gondoltam
kamaszként, és már-már az lettem, szinte
megelőztem némelyiket az öngyilkolásban,
mert szégyelltem utánuk élni, hogy egyáltalán,
meg kevesebbet szenvedni, hogy nekem ennyi is elég.
Később zárakat csináltattam ajtómra, könyvtáram
fölszámoltam, gondolataimat száműztem –
kevéssé zavart mosollyal tanítom: milyen
veszélyesek ezek a nagy-emberek, mint szivárognak
be vasaláson, betűn és lélekhiányon a befogadóba.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.01. @ 22:08 :: Petz György