Mintha csillogó panoráma
lenne most a sötétség,
mintha csitulna tüdőmben a légszomj,
s éberebb lenne szemem fáradt színe;
mintha öklöm ernyedne…
Talán ez a legjobb alkalom arra,
hogy tisztán megfogalmazzam,
mi irányít, mikor tollat ragadok,
mitől lesz énem látható, élhető, érezhető,
néma, hallható.
Mi az a – mindig pont időben – történés,
ami aztán van,
miután kicsit meghalok.
Talán most megfogalmazhatom,
hogy értse mindenki, aki lát,
mi gyógyírom, ha fáj,
mi hatásosabb mindennél,
ami elv, vagy tapasztalat.
Nem merem hangosan,
csendben sorolom gyűlöletem,
szeretetem, jellemem
ebben az otthonosan világi,
mégis kopott, sivár létben.
“Talán a vers tör át a félelem falán”,
főleg enyémen,
hiába akadályozná sátán…
talán az írás az, ami felismeri,
hogy továbbadva hirdesse:
mi egyszer kifakad,
abból lehet csak szabad,
akár a gondolat,
a bennünk rab lélekmadár.
(2014. december 1. Pilla)
Illusztráció: google – lélek
Legutóbbi módosítás: 2014.12.02. @ 20:00 :: Pilla S.M