Szilágyi Hajni - Lumen : Kútmély

Nyomtatás

Az éhes éjszaka

beleharap a tejszagú holdba. Vállamra ülnek az elvérzett

tegnapok.

Elvermelt szavakat,

verseket

keresek,

hátha felismered bennük

kezem, arcom. De görnyedt

mássalhangzókból nehéz

új életet írni.

Isten se képes rá.

Marad a dráma ezen a lélegzetnyi deszkán, a vastagra szabott

éjfüggönyök mögött.

Könnyű játékai lettünk a hideg télnek,

elveszett gyermekei játszó isteneknek. Se szédület,

se keringő, se bál,

csak

fekete-fehér,

lebegő látomás. Vattacsomók hullnak az égből.

Talán ilyen a téli nyár. Tejszínű reggelek

asztala mellett kihűlt kávét kortyolgat a felejtés.

Felkavart

gondolatokba kapaszkodik

az édes fény. Inog az óra, billeg az idő. Hasad az ég.

Fák ágaira nehezedik a köd. Velünk hallgat

az utca, fáradtan bólogatnak az álmos házak,

lábnyomaink beleolvadtak a semmi határába.

Elhagyott hangunk

valahol máshol hasítja a hatalmas eget. Más szájára tapad a sóhaj,

más karokból bomlik ki az ölelés.

Amink maradt,

azt most mind magunkkal hoztuk.

Te engem.

Én téged.

Ide.

Erre az isten háta mögötti,

keserű csendbe.

Szótlan állunk egymással szemben,

ezen a pontnyi horizonton. Áthajlunk az éj korlátján.

Nincs mibe, nincs kibe kapaszkodnunk.

Felénk üvölt a mélység.

Harap, dühöng, karmol, mint egy ketrecbezárt vad.

Lassan lerágja rólunk

a bőrt, a húst.

Kitombolja magát.

Majd elhagy.

Megígértem, hogy lesz holnap, közel és távol, de még a mát se értük el.

Árkot ásott a jelen. Hegyeket hordott össze a jövő.

Szívünkön ólomkatonák gyalogolnak.

De ők se lesznek már hősök,

úgy, ahogy mi se

mind-

se örök.

De majd elmúlnak a fagyok. Elalszanak a szentek.

Lesznek emlékek, emlékezések.

Zajok.

Csendek.

Kint, bent, lent, fent. Alázat.

Ima.

Megbocsátás.

Hinta. Palinta.

( talán elkap egy kéz )

Őszre nyúló árnyékok, nyárban lobbanó kazlak.

De mára csak ennyi maradt.

Lehullt,

kócos vattacsomók, ez a rímtelen vers.

Két gondolat közt

egy zátonyra futott éjszaka,

körülötte úszó

dinnyehéjak.

…és ez

a kút-

mély

csend,

mely néha még visszaüvölt

kegyetlen fájdalommal,

mint egy láncra vert,

éhes

vad…