Passzív forgatag vagyok,
ahogy a forgószél felkap egy levelet
és az úgy marad,
nem sikít, nem bömböl,
nem jajgat,
csak elengedi kicsi szárát
és a levegőben marad,
nem törődve a gravitációval
és hogy létezik-e
bármiféle vonzás törvénye,
ő csak a levegőben marad.
Hisz messzire szakadt a fától,
nem kötötte hozzá már semmi
földi lét,
ahogy repült,
lehunyta a szemét,
azt képzelte,
ő valaki másnak született,
egy bokornak
vagy legalább egy fenyőágnak,
amit – ha máskor nem is-
ünnepekkor várnak,
ajtóra biggyesztik,
díszeket aggatnak rá,
de ő nem egy bokor
és nem is egy fenyőfaág.
Most repül,
felkapta őt a sárból a szél,
már nem álmodozik,
csak hangtalan beszél.
Mesél a múltról,
milyen jó volt tartozni valahová,
mostanra nincs otthona,
rá senki sem vár.
S míg repül,
úgy érzi súlytalan az idő,
majd elengedi a szél,
zuhan,
egyre csak zuhan,
de már nem fél semmitől.
Újra sárban fekszik,
cipőnyomok,
kerékminták tarkítják
széleit,
ünnep jön,
de a csoda,
a csoda nem létezik.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.14. @ 12:38 :: Tóth Zita Emese
