Hanke Mária a tanáriba lépett. Mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt, mint aki stressz alól szabadult. Erdődi Pista észrevette, s vallatóan ránézett.
— Kikészít ez a kölyök… — támaszkodott a tanári asztalán élire állított naplóra, kollégája szemébe nézve.
— Az én osztályomban volt órád? — érdeklődött Erdődi Pista, sejtve, hogy kiről van szó.
— Aham… Áron minden apróságot, pontatlanságot észrevesz a magyarázatban, s rögtön rákérdez. Mindenre tud ellenpéldát. Egyszerre imádom, s kívánom a pokolba.
— Ahogy ismerlek, inkább az előbbi. Amikor oda kívánod, akkor imádod a legjobban — mosolyodott el a férfi.
— Társai pedig kiközösítik. Úgy érzik, mintha nem lenne közéjük való. Osztálytársuk, de külön kategória. Pedig nem is osztályelső. De ha valamit egyetlen ember tud az osztályban, az mindig ő. A kémia és fizika tantárgyversenyen is megyei első lett.
— Jól látod. Soha egy buliba meg nem hívják, de a házi feladatokról lerí Áron csavaros gondolkodásmódja. Ez főleg akkor szembetűnő, ha nem tudták kiolvasni az írását. Jól kezdődik, utána egy nagy baromság, majd kijön az eredmény…
— Sokszor talány számomra, hogy miként fér össze az írása, mely olyan, mint egy analfabétáé a tudásával — társult Mezei Enikő is a beszélgetéshez. Nemsokára már hatan „osztották” Áront.
— Azért próbálom elképzelni tudományos szocia…
Pista nem fejezte be a mondatot. Egy kemény rúgás a bokájába akadályozta meg ebben.
— A X. F naplóját nem láttátok? — lépett hozzájuk Csíki elvtárs, az aligazgató, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori tagja. Igazgató nem lehetett a hetvenes években még a „megfelelő” politikai hátterével sem. Nem volt román…
— Itt van… Még nem volt alkalmam letenni — nyújtotta át a naplót magyarázkodóan Hanke Mária.
— Hányszor kell még mondanom, tegyétek azonnal a helyére, hogy más ne keresse hiába! — förmedt rá Csíki elvtárs.
Mária nyelt egyet, de nem válaszolt. A csoport azonnal szétszéledt.
— Miről tárgyaltatok ennyien? — érdeklődött az aligazgató éles hangon.
— Pletykáltuk a diákokat — felelte a tanárnő visszavonulás közben, majd tüntetőleg elővette a hetedikes kémiakönyvet. A következő óra előtt még át kell gondolnia a magyarázatot…. A szünet végéig csak a román kollégák beszélgetése hallatszott a tanáriban.
Amint becsengettek, és Csíki tanár elvtárs benyitott a X. F-be, a szünet végi zsibongás azonnal halálos csönddé dermedt, mindenki vigyázzba vágta magát.
— Jó napot kívánok! — törte meg a csendet az aligazgató.
— Jóóónapootkííváánok! — feleltek a diákok, de leülni nem mertek, amíg tanáruk nem intett nekik.
— Ma nem felelünk, mivel az új lecke a tudományos szocializmus egyik alaptétele: „Az osztályharc, mint a társadalmi fejlődés hajtóereje” — Miközben magyarázott, senki sem kérdezett. Időnként kérdést szegezett az osztálynak. Rebeka, az osztályelső válaszolt vagy kétszer, harmadszor még ő sem. Csíki tanár elvtárs ingerülten adta meg a helyes választ, s folytatta a magyarázatot. — A kommunizmusban pedig megszűnnek a társadalmi osztályok. A proletariátus, a mezőgazdasági dolgozók valamint a haladó értelmiség egyetlen öntudatos társadalmi osztállyá olvad majd össze…
Ezt az ellentmondást Áron, aki már az óra elejétől kezdve ellenségesen karba tett kézzel hallgatta a magyarázatot, már nem bírta elviselni.
— Tanár elvtárs, ha a társadalom hajtóereje az osztályharc, s megszüntetjük a társadalmi osztályokat, akkor leáll a fejlődés, sőt fennáll a veszélye a visszafejlődésnek!
Csíki tanár elvtárs nagyot nyelt.
— Ne légy idióta, fiam! Inkább figyelj! Az előbb magyaráztam el, a kommunizmus az a társadalmi rendszer, amelyben a fejlődést a proletariátus öntudata hozza létre, a Kommunista Párt megfelelő irányításával. Sajnos pillanatnyilag még benne van az emberekben az imperialista gondolkodás maradványa. Ha sikerül ezt kinevelni belőlük, akkor a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom korszakából tovább léphetünk a legfejlettebb társadalomba, a kommunista rendszerbe.
— De tanár elvtárs, a társadalom az élővilággal analóg rendszer. Amint tetszett magyarázni, az osztályharc valósítja meg a természetes szelekciót a társadalomban, s ezáltal jön létre a fejlődés, így válik az osztályharc a társadalmi fejlődés motorjává. Csak egy példával támasszam alá. Amint a természetes szelekciót megszüntettük a mesterséges kiválasztással a háziállatok esetén, sikerült kialakítani olyan fajtákat, amelyek ugyan például több tejet adnak, de amelyeket ha a szabadba kiengednénk, nem lennének életképesek. Visszafejlődött sok olyan képességük, amely a fennmaradásukat szolgálta. Például kevésbé jó a hallásuk, látásuk, mint a vadon élő egyedeké. Vagy ha sok a táplálék, és nem történik meg a szelekció, akkor egyre kevésbé életképes egyedek szaporodnak el egy állat-populációban még természetes körülmények közt is. Az előbbi kijelentés ellentmond a lecke címének.
— Ülj le fiam, s fogd be a szádat! — dühödött fel Csíki tanár elvtárs. — S szüneten követsz az irodámba! Megértetted? — kérdezte vészjóslóan.
A kérdés által elindított fészkelődésnek azonnal vége szakadt, halálos csönd lett. Áron elsápadt, s lehuppant a helyére. Az óra végéig arcát kezeibe temetve ült. Nem jegyzetelt, s nem kérdezett többet semmit. Várta a kivégzést. Szünet végén halott-sápadtan jelent meg az osztályban.
— Mi történt? — állták körül néhányan.
— Fel kell küldenem édesapámat az iskolába. Beszélni akar vele.
— Mi van veled? Mi történt? — kérdezte ijedten Áront édesapja, amint meglátta az ajtót nyitó fia gyászos tekintetét.
— Fel kell menned az iskolába Csíki tanár elvtárshoz. Ma délután is bent van…
— Mit műveltél?
Áron lehajtott fejjel mesélte el. Nem mert édesapja szemébe nézni. Ő miután végighallgatta, le se vetkezett, hanem felment az iskolába. A Megyei Néptanács alkalmazottai közül egyedül ő nem volt párttag. Aznap vette ezt észre a megyei párttitkár, s felajánlotta neki, hogy lépjen be. „Meg kell beszélnem a feleségemmel” — kért haladékot. Reménykedett, hátha kitalál egy jó kifogást, mint annyiszor. Fiának ez a tudományos szocializmus-órai kalandja most nagyon nem hiányzott… Agya turbóra kapcsolva kereste a kiutat, amíg felbuszozott a központba.
— Jó napot kívánok, aligazgató elvtárs. Ismerem a történteket. Vállalom a felelősséget, többször nem fog előfordulni — vette elejét a támadásnak. — Ha hazamegyek, beszélek a fejével. Tudja ön jól, hiszen tapasztalt pedagógus, a kamaszkort nem az átgondolt tettek jellemzik. Vállalom, felvilágosítom, nem fog még egyszer előfordulni. Értelmes gyermek, csak kissé szétszórt, hebrencs, de megfelelő irányítás alatt ki fogja nőni. Jobban oda fogok rá figyelni, mint eddig, ezt vállalom — mondta el egy szuszra.
Csíki elvtárs egy órán át oktatta a kommunista öntudatról s az imperialista eszmék veszélyéről, ő pedig mindenre helyeselt, s mindent megígért. Amint hazaért, felesége kérdő tekintettel nyitott ajtót. Mielőtt válaszolhatott volna, Áron is elővánszorgott. Várta a feketelevest.
— Értelmes fiú vagy, jó a logikád — nézett rá édesapja. — Bízom benne, hogy levontad a következtetést, az ember néha akkor a legértelmesebb, ha nem használja az eszét!
Áron antennái kiszúrták, hogy nincs nagy baj. De lehetett volna…
— Nagyon leb… letoltak? — vörösödött el attól, amit szinte kimondott.
— Két fülem van… — vigyorodott el édesapja, majd feleségére nézett. — Elsimítottam. De holnap be kell lépnem a pártba. Kockázatos ezek után megtagadni.
Másnap első szüneten bejött az osztályfőnökük.
— Ma kell megtartanunk a KISz gyűlést. A megyei vezetőségétől lesz megfigyelő. Új titkárt is kell választanunk, mert Kommunista Párt előírásai szerint ő lesz az osztályfelelős is. Gondolkozzatok, ki legyen, nehogy a múltkori feszült várakozás alakuljon ki jelöléskor.
Miután kiment, elindult a pusmogás az osztályban. Ez a vezető beosztás kitűnő lehetőség a „fekete báránnyá” váláshoz. Rebeka, az addigi osztályfelelős kijelente, ő nem akar az lenni.
— De akkor kire sózzuk rá?
— Varrjuk Áron nyakába — ajánlotta, hiszen amúgy is féltékeny volt a zsenire. Hiába volt ő az osztályelső, mégis Áron a „nagy sztár” a legtöbb tanár szemében.
A fiú nem is sejtette, milyen összeesküvés szövődik a háta mögött. A választás simán folyt le. Amikor ellenjelölt nem akadt, Áron azonnal rájött, hogy kiszúrtak vele, de a tegnapi kalandja után nem mert szabadkozni.
— Na, ez nem hiányzott — mondta lemondóan az édesapja, amikor otthon elmesélte. — Egy dolgot tanulj meg, kisfiam. A „papírok” mindig legyenek rendben. Arra kényesebben ügyelj, mint a házi feladatodra!
— Kösz. Tudomásul vettem.
— Ha patkányok közt élsz, akkor tanulj meg patkányul. Ez létkérdés. Még akkor is, ha utálod. Ne válj azzá, de bármikor tudj megszólalni ékes patkánynyelven.
— Ezt is megértettem — felelte, majd undorral elővette a tudományos szocializmus tankönyvet.
Rettegve várta a következő KISz gyűlést, amelyen már ő fog elnökölni. Próbálta rávenni osztálytársait, jegyzeteljék ki a feldolgozandó Ceuşescu-szónoklatot. Mivel senki sem volt hajlandó, megcsinálta ő. Az egészet, némi apai segítséggel.
Aznap utolsó szünetben hívatta az osztályfőnökük.
— Át kell mennem a tanügyi osztályhoz. Lehet, egy kicsit késni fogok. El ne lógjatok!
— Megértettem Pista bá… akarom mondani tanár elvtárs — harapta le Áron a megszokott megszólítás végét. A tanári előtt sok a „fül”, ott ajánlatos az „elvtársos” megszólítást használni. — Úgy lesz.
Hirtelen jött egy mentő ötlete. Odament Erdődi Csabihoz, osztályfőnökük fiához, aki épp Rebekával beszélgetett.
— Jó hogy együtt látlak. Segítségeteket kérem. Ezt a gyűlést mindenképp meg kell tartanunk. Hiába lógunk el ma, csak halogatunk.
— És?
— Megtartjuk papíron. Kijegyzeteltem, amit fel kellet dolgoznunk. Megírom a jegyzőkönyvet is, de ha kiderül, hogy smafu az egész, nemcsak mi, hanem édesapád is nagy bajba kerül — nézett Csabira. — Három embernek fel kell vállalnia, hogy ők szólaltak fel. Le kellene másolniuk a jegyzet egy-egy harmadát. Mindenkinek elmondjuk, „mi történt”, én pedig itt maradok, amíg Oszi visszajön — nézett Rebekára kérően.
— De minek kell lemásolni? Ott a tiéd… — ellenkezett az osztályelső.
— Tudom, nem kell leadni, de én leadom a jegyzőkönyvvel együtt. S épp ezért legyen más-más kézírással a három. Az a legjobb bizonyíték, hogy megtartottuk… S ha lemásolják, legalább emlékeznek is némileg rá, mit is mondtak, ha rákérdez valaki.
— Adj ide két részt, szólok Marcinak is — tette hozzá Csabi magyarázatként.
Rebeka elvette az utolsó harmadot. Majd ő fordult az osztály felé.
— Srácok, csajok, figyeljetek! — mondta el a haditervet —, de pofa be, mert nagy baj lesz!
Amint csengettek, mindenki iszkiri, el az osztályból. Melák odaállt az ajtó mellé. Megvárta, amíg Kisegér is ki akart lépni, s megszorítva a nyakát a fülibe súgta:
— Ha ezt is be mered írni a jelentésedbe — szorított a fogáson —, akkor… — tette hozzá vészjóslóan.
— Milyen jelentésbe? — nézett vissza a srác ijedten Melákra.
— Amelyeket azóta írogatsz, mióta édesapád három napig nem volt otthon… Megértetted?
— I-igen — hebegte megfélemlítve.
Amikor Pista bácsi megérkezett, már csak Áron körmölte a jegyzőkönyvet.
— Nem megmondtam… — vált vörössé a tanár arca, a dühtől.
— Tanár elvtárs, tisztelettel jelentem, a gyűlést megkezdtük, megtartottuk, s vége lett. Itt van a három felszólalás szövege, én pedig épp most fejezem be a jegyzőkönyv újraírását. Nem adhattuk le olyan rendetlenül, ahogy gyűlés közben készült.
— Már vége is? — gyanakodott tanára továbbra is.
— Operatívak voltunk, mert kézilabdameccsünk van a XI. A-val. Egész nap szerveztük, menjen hamar. Ha nem hiszi, kérdezze ki a fiúkat, ők még itt vannak, épp bemelegítenek az a meccsre.
Pista bácsi egy ideig nézte Áront. Majd legközelebb, ami máskor sohasem fordult vele elő, véletlenül ismét elkésett… Pedig nem hívták át a tanügyi osztályhoz. Máskor Csabi „felejtett el” szólni édesapjának, hogy egy nappal előbb tartják meg a gyűlést. Ám a papírok mindig rendben voltak.
Egy nap osztályfőnökük sápadtan lépett az osztályba.
— Itt van a megyei KISz-titkár. Be akar menni az egyik gyűlésre. Nekünk is ma van… Lehet, hozzánk jön… Cocis (ejtsd Kocsis) elvtárs tud magyarul…
— Minden rendben lesz Jóska bácsi. Addig még van két óra… — nyugtatta Áron, de neki is gombóc nőtt a torkába.
Alig ment ki osztályfőnökük, felbolydult az osztály. Senki sem akarta vállalni a felszólalást a megyei KISZ-titkár előtt.
— Ha leégünk, Oszi is megüti a bokáját, nemcsak mi — kelt Áron védelmére Rebeka. — Kijegyzetelted?
— Igen, megvan.
— Húzzunk sorsot. Én egyet elvállalok. Az senkinek se fog feltűnni, ha én készültem — mondta Rebeka.
Végül nem kellett sorsot húzni. Még került két önkéntes. Meglett a forgatókönyv, a puskák elkészültek, a felszólalók szorgalmasan olvasták e „jegyzeteiket” földrajzórán. Balla Edit szemet hunyt, hiszen tudta, mi a helyzet. KISz gyűlésen pedig előadták a „színdarabot”.
— Már vége is? — jegyezte meg Cocis elvtárs rosszallóan. — Még húsz percig sem tartott!.
— De hát az anyagot feldolgoztuk, a napirendi pontokat mind érintettük, a jegyzőkönyv elkészült, itt vannak a jegyzetek az anyagról. Ha nyújtjuk, mindenki elunja magát, s nem figyel oda. Ezért kell röviden és velősen csinálni. Nem a rászánt idő a fontos, hanem mindaz, ami a KISz-tagok fejében megmarad. Mi úgy gondoljuk, hogy így tudjuk a legjobban növelni a kommunista ifjúság öntudatát, ami szükséges a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomról a kommunizmusba való áttéréshez —vágta ki magát Áron.
— Ez már beszéd. Ha mindenhol ez lenne… — mondta Cocis elvtárs elhűlve.
Néhány nap múlva, az iskolai KISz gyűlés egyik napirendi pontjaként Csíki tanár elvtárs jelenlétében felolvasták Cocis elvtárs dicsérő levelét, amelyben külön kiemelte Áron tevékenységét, s ajánlást tett, hogy a KISz-tevékenységért járó különdíjat neki adják. Természetesen megszavazták. Egyhangúlag.
Egyik nap, már az év vége felé, román óra előtt krétaháború tört ki. Senki sem tudta, ki kezdte, de a végén mindenki dobált mindenkit. A csengőt senki sem hallotta. Marci bukott be az osztályba.
— Jön Varjú!
Ez Cioroianu (cioară = varjú) tanárnő csúfneve volt. Mindenki félt tőle, mert ha felidegesítették, osztotta a ketteseket[1]. Aznap is bal lábbal kelt fel. A felfordulás, ami a X. F-ben fogadta csak ráadásnak kellett. Idegesen ment a katedrához. Beírta a hiányzókat, majd a krétát kezdte keresni.
Síri csend lett.
— Ki a szolgálatos?
Irénke és Sanyi felálltak.
— Hozzátok ki az ellenőrzőtöket!
Miközben mindkettejüknek beírta a kettest, Sanyi elszaladt, és hozott krétát. Az osztály fellélegzett, amikor feleltetés helyett Cioroianu tanárnő az új leckét kezdte magyarázni. Egész román órán csend uralkodott az osztályban. Végre kicsengettek.
— Miért sírsz, Irénke? Hagyd a fenébe, majd kijavítod — állták körbe többen is.
— Már nem tudom. Ez a kettes betette az ajtót. Első két évharmadban ötössel zárt le, négyes az évharmadim. Legalább hatost kellett volna kapnom, hogy átmenjek.
A többiek vigasztalni próbálták. Áron nem ment oda. Elővett egy lapot, s írni kezdett. Majd egyenesen az igazgatói irodába ment.
— Mint a X. F osztály KISz szervezetének titkára, a KISz alapelveinek szellemében szeretnék egy reklamációt letenni.
— Reklamációt? — nézett nagyot Csíki elvtárs.
— Igen. A X. F osztály KISz szervezete felháborodva vette tudomásul, hogy egyes tanárok idegességüket a diákokon vezetik le, s igazságtalanul ketteseket osztogatnak olyan piti dolgokért, mint például ha kifogy véletlenül az osztályban a kréta. Valóban mulasztás a két szolgálatos részéről, amiért megérdemelnek egy szóbeli megrovást, de azt már nem, hogy egy igazságtalanul kapott kettes miatt pótvizsgára bukjanak. Az osztály KISz szervezetének vezetősége úgy gondolja, ez a kommunista ifjúság jogainak megsértése. Miként fogunk öntudatos kommunistákat nevelni, ha társaink úgy érzik, igazságtalanul bántak velük?
— Lázítasz, fiam? — kérdezte vészjóslóan Csíki elvtárs.
— Nem lázítok, aligazgató elvtárs. Az alapszabályzatban ez áll, idézek: „A KISz az ifjúság leghaladóbb rétege, és kötelessége a haladó ifjúság jogaiért kiállni.” Ez az alapszabályzat második paragrafusa. Itt van nálam. Miért, nem e szerint kell eljárnom? — nyitotta ki a zsebéből elővett alapszabályzatot.
Az aligazgató farkasszemet nézett Áronnal. A fiúnak torkában kalimpált a szíve. Tudta, nincs visszaút. Vagy győz, vagy nagy baj lesz. Csíki elvtárs közben végiggondolta a lehetőségeket. Ha, azt, akit néhány napja KISz díjjal tüntettek ki, lázadónak nyilvánítja, abból hatalmas balhé lesz. Mit mondanak majd ott fenn? Ha ellenőrzés jön, ez a kölyök betéve ismeri az alapszabályzatot, paragrafusokat megjelölve idéz belőle. Az apja ráadásul a Megyei Néptanácsnál dolgozik, jól ismeri a megyei párttitkárt. S ha mégis sikerülne lázadónak nyilvánítani, hát ő akkor is kihúzná a fércet. Milyen nevelést ad az ifjúságnak, ha pont a legjobb diákok egyike, a kétszeres megyei első vetemedik ilyesmire? Neki annyi.
Áron rádöbbent, Csíki elvtárs valamitől fél. Nem értette az okát, de rájött, vele kapcsolatos. Kedve támadt kiélvezni ebből adódó hatalmát, ám eszébe jutottak édesapjának a szavai:
„Ne feledd fiam, a sarokba szorított patkány a legveszélyesebb!”
Inkább ezt mondta:
— Kérem a segítségét, aligazgató elvtárs! Osztálytársaim nem érdemlik meg, hogy megbukjanak.
Ez a hidegvérű válasz megadta a kegyelemdöfést.
— Kiről van szó? Á, Cioroianu tanárnő! Beszélek vele.
Ez kétszeresen jól jött. Úgyse állhatta, s a döglött macskát is átdobta a tanárnő udvarába. Végezze el ő a piszkos munkát.
Amikor Áron visszaért, az osztályban még mindig állt a gyász. Odaszólt a pórul járt szolgálatosoknak:
— Tanuljátok meg a holnapi leckét istenesen. Felelni fogunk.
Irénke és Sanyi néztek rá értetlenül.
— Ahogyan mondom. Az aligazgató elvtárs parancsára tanárnő a ketteseket törli, és azt a jegyet írja be, amit megérdemeltek a holnapi tudásotokra.
— De miért felelÜNK? — nyomta meg a szó végét Irénke. — Te miért?
— Gondoljátok, engem nem fog kihívni? Meg kell fizetnie a reklamálásért…
— Milyen reklamálásért?
— Amit az osztály KISz szervezetének a nevében tettem le… De hagyjuk ezt. Tanuljatok holnapra, ahogyan soha. Főleg te! — fordult Irénkéhez. — Menj át Rebekához! Közel laktok. Ha megkéred, biztos segít.
Amikor édesapja hazaért Áron ezzel fogadta:
— Azt hiszem, megint nagy marhaságot csináltam. Téged most nem hívattak fel, de valószínű, hosszú távon megiszom a levét — mesélte el az aznapi vakmerőségét.
Édesapja egy ideig hallgatott. Végül megszólalt:
— Patkányok közt jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmet az ember. Ám, néha muszáj felvállalni a kockázatot, mert eltaposnak. Akitől a hatalom megretten, az megnyert egy nagy csatát… de…
— Tudom a korsóval a mesét. Azt akartad mondani?
— Igen.
— Holnap be fogok zúgni románból.
— Lehet, de izzaszd meg!
— Meglesz! Segítesz?
Másnap Cioroianu tanárnő nem is írt hiányzókat. Mind a hármukat kihívta a táblához. Áronnal kezdte a vallatást. Ám ő nemcsak azt tudta, ami a könyvben volt. Hosszan idézett a versből, irodalmi kritikusoktól is. A tízest csak nem kapta meg… Attól, hogy Varjú nem tudta Áront belezavarni, a másik kettő is bátorságot kapott. A felelés sem tarthatott a végtelenségig. A tanárnő Áronra nézett, ő pedig vissza. Majd beírta a jegyet Irénkének is. A lány nem is merte kinyitni az ellenőrzőt, amíg a padjába nem ért. Az egész osztály az ő guberálását figyelte visszafojtott lélegzettel. Amikor a román tanárnő hátat fordított, feldobta a kezét a magasba, két ujjával V betűt mutatva. Az osztályban zsivaj lett. Mindenki ünnepelt.
Utolsó órájuk volt aznap a román. Áron összecsomagolt, távozásra készen indult az ajtó felé. Rebeka állta az útját.
— Holnap szülinapom lesz.
— Tudom. Boldog szülinapot.
— Bulit szervezek.
Áron nem értette az apropót.
— Szeretettel várlak.
Áron megdöbbenten állt, nem jutott szóhoz.
— Kiérdemelted.
— Kösz, de segítséged nélkül nem sikerült volna — nézett egykori ellensége szemébe.
— Temessük el a múltat…
Epilógus. Áronból nem lett forradalmár. Csíki elvtárs a rendszerváltás után gyakran járt templomba. Presbiternek is megválasztották.
Legutóbbi módosítás: 2014.12.06. @ 15:06 :: Vandra Attila
