Eligazodunk ott angol tudás nélkül is…
Mitai egy kis maori falu Rotorua közelében, amelyet turista látványosság gyanánt konzerváltak. Valójában a lakosság ma már kicsit arrébb költözött, pont amiatt, hogy meg tudják tartani az ősi település jellegzetességeit. Elég furcsa látvány lenne itt például egy TV-antenna… Senki sem él már Aotearoa-Új-Zélandon ilyen körülmények közt, de az ideutazó nagyszámú turista pont erre kíváncsi. Vargáék se hagyhatták ki.
— Amikor ide utaztunk, azon gondolkoztam, a maorik még mindig olyan elmaradottak-e, vagy kezdenek már kikupálódni, civilizálódni… — vallotta be Sári férjének.
— Azt hiszem „egy kissé” megváltozott a véleményed, mióta itt vagyunk — mosolyodott el István.
— Már a Te Papa Tongarewa múzeumban. Hihetetlen, e fémet nem ismerő, kőkorszaki körülmények közt a világ többi részétől elzárva élő nép milyen kultúrával rendelkezett.
— S ha még maradt előítéletünk, a mai este végleg elmosta azt is. Nagyon érdekes volt belelátni e különös világba. Azért én megborzongtam, amikor megjelentek a wakán azok a harci díszbe öltözött, kitetovált maori harcosok, s elkezdték járni a hakát.
— Harci tánc… Egyébként szerintem nem igazi ta mokoval a maori tetoválási technikával díszítették, csak kifestették magukat erre az alkalomra. Menjünk be még ebbe az üzletbe, vegyünk valami emléket magunknak, s valami souvenirt a barátoknak, rokonoknak. Én például mindenképpen szeretnék pounamuból, a maori szent kőből készült fülbevalót magamnak…
István zavarba jött. Sári rájött az okára.
— Már vettél! Ugye már vettél? — ugrott férje nyakába.
— Gondoltam születésnapodon megleplek vele… — biggyesztette le száját István.
— No, ne haragudj! Ne brummogj, kis maci! — ölelte át férje nyakát, csókot cuppantva a szájára. Olyan szép volt ez a nászút!
— Látod, eligazodtunk angol tudás nélkül. Te tudsz németül és olaszul, én franciául és spanyolul, végül mindenhol akadt valaki, akivel e négy világnyelv egyikén megértettük magunkat.
— Most is szerencsénk volt ezzel a csoporttal. Amikor a maori észrevette, hogy te a spanyol tolmács után fordítasz nekem, megvárta, amíg te is befejezed a mondatot, csak azután folytatta. Nagyon figyelmesek, előzékenyek az itteniek — ismerte el az asszonyka, miközben benyitott a souvenir-üzletbe.
Amikor kijöttek, alaposan felpakolva, mert hát otthon sok az ismerős, aki elvár egy kis figyelmességet, „s ha Giziéknek hoztatok, nekünk miért nem?” csapdáját próbálván elkerülni, igencsak elidőztek az üzletben, bár csak mutogatással tudtak szót érteni az eladó hölggyel. Már üres volt a parkoló, ők maradtak utolsóknak.
— Irány Auckland! — adta ki a „parancsot” István, s elindította az autót. — Még leadjuk ma este ezt a bérelt autót, megalszunk a hotelben, aztán irány haza! Bármennyire is szép volt, már kezd honvágyam lenni!
Ember tervez, autó végez… A bérelt Ford Focus a falu határában — már a lakóházak közt nem az ősi településen — köhögni kezdett, majd leállt.
— Most mi lesz? — rémült meg Sári.
— Telefonálunk a… a… Hova a francba tettem? — esett pánikba István is. — Na ne… Az éjjeliszekrényen maradt! A tiéd hol van?
— Itt. De nekem nincs beírva a memóriájába se a hotel, se az autókölcsönző száma…
A közeledő agyontetovált maori harcosok e pillanatban egyáltalán nem tűntek bizalomgerjesztőnek. Most itt fognak éjszakázni? Még ha sikerülne is segítséget kérniük, nem valószínű, hogy valaki ma este még elindul Aucklandből utánuk, hiszen az szinte kétszázötven kilométer. Pedig nekik holnap indul a repülőjük…
— Are you in trouble sir?
— Not spík inglis — adta a segítőkész maori harcos értésére István, hogy nem beszéli a nyelvet.
— Do you have a problem? — fogalmazta át a maori.
— Jes, probléma — felelte István majd kezével képzelt slusszkulcsot fordítva el, utánozta a nem induló motor hangját.
A választ nem értette, de a testbeszédéből arra következtetett, a maori azt szeretné, hogy kövesse. Oké, oké, menne is, de Sárát hagyja itt? — habozott. Az asszonykának sem kellet biztatás. Azonnal indult ő is.
— Lehet, tud valaki németül, vagy olaszul… — kapaszkodott Istvánba.
Amint befordultak a sarkon, azonnal rájöttek, miért akarta a maori, hogy kövessék. Egy autójavító műhely volt az utcában.
Hálálkodtak neki több nyelven is, majd elindultak a műhely felé. Vastag ajkú kreol, de talán nem tipikusan maori vonású srác fogadta őket. Vállát viszont igazi ta moko díszítette.
— Kia ora! — köszönt maori nyelven István. Ennyit tanult meg ittléte alatt. Nem árt kedvesnek lenni…
— Kia ora! — mosolyodott el a huszonéves fiatalember, majd mosolyogva angolra fordította a szót. — What can I help you, sir? (Miben lehetek segítségükre, uram?)
Hát igen, találtak egy szervizt, talán e fiú segíthetne is, de miként magyarázzák meg neki, hogy a szomszéd utcában van a lerobbant autójuk, és sürgősen el kellene jutniuk Aucklandba, mert…
— Parlez-vous français? Hablas español? — érdeklődott István. A remény hal meg utoljára. Hátha rájön a srác, milyen nyelven beszélnek, s tud valakit, aki tolmácsolhatna.
— Sprechen sie Deutsch? Parli italiano? — próbálkozott Sári is. A fiú értetlenül nézett, majd megrázta a fejét, de volt valami kópéság a tekintetében.
— Most mihez kezdünk? — nézett kétségbeesetten Sári férjére. — Hogy értünk vele szót?
— Talán magyarul! — nevette el magát a srác. — Megyek, én hív…om apu.
István felnézett a cégtáblára. A tulajdonos neve: Albert Székely & son…
— Hát igen. Ha nem találsz magyart a környéken, akkor azt jelenti, hogy a Holdon vagy… — könnyebbült meg István.
Székely Albert és fia pedig röpke negyed óra alatt működőképessé tették az autót.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vandra Attila
