Egyszer régen hajdanában, már meg nem mondom mikor, élt egy iszákos ember. Állandóan részeg volt, soha ki nem józanodott. Szomorkodott is miatta eleget a felesége. Hiába kérte urát, hogy ne igyon annyit és legyen rendes ember, mint más. Ha meg is ígérte, hogy többé nem néz a pohár fenekére, másnap már meg is szegte esküjét. Nem bírta ki, hogy ne kortyolgassa a hegy nedűjét.
Az asszony mindent megpróbált, hogy a férjét leszoktassa az italozásról. De nap nap után mindig kudarcot vallott. Ijesztgette, könyörgött neki sírva, hogy így meg úgy, a részegség nem vezet semmi jóra, előbb-utóbb baj lesz, ha nem hagyja abba a borospohár emelgetését, odalesz az egészsége és elissza minden vagyonkájukat. A hitelezők követelni fogják a kölcsönadott pénzt. Még végül a kicsinyke házukat is elárverezik fejük fölül. Földönfutókká válnak és mehetnek a nagyvilágba. Ez sem hatotta meg a férfit, sőt napról napra egyre több itóka ment le a gigáján.
Egyszer, amikor szegény asszony bánatában pityeregni kezdett miközben a házacska előtti kiskertben kapálgatta a virágokat, arra ment egy öregember. Olyan öreg volt, hogy szakálla a földet érte. A faluban senki sem tudta, ki ő.
Megállt a síró asszonynál és szelíd hangon megkérdezte:
— Lányom, miért itatod az egereket?
A nő szomorúan az öregre nézett és, hogy szíve bánatát kiöntse, elmesélte a részeges férjét, miket kell neki kiállnia egy boros butykos mellett.
— E miatt ne sírjál, lányom! — vigasztalta az öregember.
— Hogyne sírnék, öregapám — csattant fel a nő, mert azt hitte, hogy a vénember is a férjét védi. — Látom maga is az iszákosok pártján van.
— Ne hidd! Őszintén segíteni szeretnék, ezért kérlek hallgass meg!
— Nem bánom, mondja! Hogyan tudna segíteni nekem?
— Adok neked egy butykost. Tessék, itt van! — A hátizsákjából előhúzott egy jókora boros butykost, és a nő felé nyújtotta. — Tele van finom borocskával. Ebből a butykosból soha nem fogy ki az itóka…
Az elkeseredett asszony nem engedte végigmondani az öreg megkezdett mondatát. Mérgesen felpattant és fenyegetően mondta:
— Na, ugye, mondtam én, maga is csak egy részeges ember, aki az uramat pártolja. Nem engem akar maga segíteni, hanem az ivócimboráját. Azért ad neki olyan butykost, amelyből soha nem fogy ki a bor, hogy még csak meg se kelljen mozdulnia, ha be akar rúgni a disznófajzata!
— Édes lányom, ne érts félre! Megértelek, hogy dühös vagy. Kérlek, legalább hallgass végig, mit akarok mondani!
Az asszony duzzogva szemeit az öregemberre vetette, és flegmán mondta:
— Hallgatom, de olyat mondjon öregapám, ami nekem is tetszik, mert máskülönben mérges leszek és ráuszítom a kutyát!
Az öreg elmosolyodott és folytatta:
— Add oda férjednek ezt a butykost, és biztasd, hogy igyon belőle! Hamarosan meglátod, mi fog történni.
A nő hitte is meg nem is, amit az öregember mondott. Úgy gondolta, férje már részegebb nem lehet, ha megissza ezt a bort is. Legalább lesz egy szép butykosuk. Szó, ami szó, az ajándékba kapott itókatartó míves munka volt. Testvérek közt is megért egy aranytallért.
A férj nem volt otthon, valahol a cimboráival iszogatott. Egy bort szerető embernek mindig akad barátja, aki segít neki az ivásban. Amikor hazatámolygott, alig bírt megállni a lábán. Majdnem fellökte a feleségét.
— Mit főztél vacsorára asszony? — kérdezte, és lerogyott az asztal mellé a székre.
Mindjárt meglátta a butykost az asztalon. Felcsillant a szeme és már nyúlt is feléje. Majdnem elérte, amikor a butykos egy nagyot ugrott egyenesen le a konyha kövére. Először mindketten azt hitték, hogy a részeg férj verte le ügyetlenül. A felesége még rá is mordult:
— Hogy lehet ilyen ügyetlen? Leverte a butykost. Még szerencse, hogy nem tört el.
A férfi lehajolt, hogy felvegye, de az tovább ugrott. Ekkor már nagyon meglepődtek, és ördöngösséget láttak a dologban.
— Te asszony, milyen butykost tettél az asztalra? Hisz ennek lába van, és elszalad az ember elől.
A részeges elindult, hogy megfogja az ördögadta butykost. Bármennyire is iparkodott, az mindig kicsúszott a kezéből. Pedig már sokszor úgy érezte elkapta, de az utolsó pillanatban kiszabadult.
Az asszony kíváncsiságtól hajtva loholt a férje után, aki már az utcán kergette a boros butykost. Bármennyire is szerette volna elkapni, annál jobban nem sikerült.
Ki tudja, hányszor szaladták körbe a falut, de még mindig nem sikerült a részeges férfinak inni belőle, pedig majd’ kiszáradt a torka. Futott–futott megállás nélkül, és rimánkodva kiabálta:
— Állj meg butykos! Csak egy korty borocskát engedj inni. Olyan szomjas vagyok, majd’ elepedek.
Akkor a boros butykos egy pillanatra megállt és mondta:
— Ihatsz belőlem, de csak egy kortyot, és akkor, ha igazán megszomjaztál. De ha látom, hogy megint részegeskedsz, soha többé nem oltom a szomjad.
A részeges férfi annyira szomjas volt, hogy bármit megígért volna.
— Elfogadom az ajánlatodat, csak adjál inni…
A boros butykos közelebb ment és hagyta, hogy a férfi a szájához emelje. Jó nagyot húzott belőle oltva az iszonyatos szomjúságot.
— Ej, de jól esett! Egészen felüdültem ettől a borocskától.
Amikor még egyszer inni akart belőle, a butykos így szólt hozzá:
— Vigyázz, ha berúgsz, akkor soha többé nem érsz utol! Mindörökre elszaladok előled.
A férfi ezeket hallván megrettent, és nem mert inni belőle. Inkább visszaballagott a házba és bocsánatot kért feleségétől, amiért annyi éven át szomorúságot okozott neki. Megígérte, hogy ezentúl nem rúg be. A butykosból is csak akkor iszik egy keveset, ha megszomjazik.
Ennek felesége nagyon megörült, és hálás volt az öregembernek, amiért segített, hogy férje jó útra térjen.
A boros butykos az asztal közepére került, és csak akkor ittak belőle, ha megszomjaztak. Ki tudja, mi mód, de soha ki ne fogyott belőle a finom bor. Talán azért, mert a férfi felesége titkon minden éjjel feltöltötte, de az is lehet, hogy a boros butykosnak varázsereje volt.
Ezt döntsétek el ti magatok!
Legutóbbi módosítás: 2015.01.10. @ 14:02 :: Apáti Kovács Béla