A két kis öregnek régi vágya volt, hogy a kertjükbe egy asztalt és hozzá két karosszéket vegyenek. Éveken keresztül kuporgatták rá kevéske pénzüket. Kevés volt a nyugdíj, alig tudtak belőle megélni. Ennek ellenére anyó minden hónapban félretett belőle egy keveset. Lassan gyűlt a forint a kredencben erre rendszeresített bádogdobozban, amelyben egykor talán kávé volt.
Anyó naphosszat álmodozott arról, milyen jó lesz üldögélni a karosszékben a sok szép virág között. Ő majd kötöget, vagy apó ruháit foltozza, a párja meg pipázva olvassa az újságot.
— Meglásd, még egy-két nap, meglesz a pénz a kerti bútorra, és mehetünk megvenni. Már ki is néztem, melyiket fogjuk megvenni — mondta anyó apónak, aki hátul az udvarban szöszmötölt valamit. — Nem kell majd a kemény tuskón ücsörögni, öreg. Készítek a székre puha párnát. A királynak sem lesz jobb helye a trónján, mint nekünk.
Az öreg megállt, felnézett a feleségére és reménykedve kérdezte:
— Még mennyi kell, hogy meg tudjuk venni?
— Már nem sok. Talán, ha a postás meghozza a nyugdíjat, akkor meglesz az összeg. Éppen imént számoltam meg.
Apó elmosolyodott és valamit mondott az orra alatt, de ezt anyó nem értette.
Teltek-múltak a napok. A postás nem hozta a nyugdíjat. Ki tudja, miért késett a pénzkifizetés, pedig máskor mindig pontosan megérkezett.
— Feri, megjött a nyugdíjunk? — kérdezte anyó a postástól, az öreg kerítésre támaszkodva.
— Sajnos, Mariska néni, ma sem hoztam egy fillért se. Talán majd holnap. De ne idegeskedjenek, másnak sem hoztam — válaszolta a postás és elköszönt. Nagy léptekkel tolta tovább a biciklijét az utcán.
Az öregasszony szomorúan visszaballagott a házba.
— Apjuk, Feri ma sem hozott nyugdíjat. Azt mondta, valamiért késik. Bizonyára berakják a bankba, és pár napig pihentetik, hogy kamatozzon nekik. Így csinálják ezek a ficsúrok. Nem csoda, hogy ennyi gazdag ember van.
— Gazemberek! — mérgelődött apó és dühösen földhöz csapta a sapkáját — Csak legalább ne a mi pénzünkből gazdagodnának meg.
Felesége alig bírta lecsendesíteni.
— Ne mérgelődj öreg! Még felmegy a vérnyomásod, és megint orvost kell hívnom, mint múltkor. Nyugi! Nyugi! Majd holnap hozza Feri. Inkább menj a baromfiudvarba és adjál enni a kacsáknak!
Az öregember engedelmeskedett a feleségének, igaz még egy kicsit mérgelődve, de elindult kacsákat etetni. Többet nem esett szó a nyugdíjról. Beletörődtek, hogy majd másnap a postás meghozza a várva várt pénzt. Egész nap tettek-vettek a ház körül. Sohasem tétlenkedtek. Amikor a kiskert felé jártak, akkor szemükből tisztán látszott, hogy a leendő kincsükre gondoltak. Ez éltette mindkettőjüket. Most végre elérkezett az idő, hogy megvegyék a kerti bútort. Csak már a postás Feri hozná a nyugdíjat…
Nehezen és lassan telt el a nap. Alig várták, hogy megvirradjon. Mindketten egész éjjel forgolódtak az ágyon. Apó többször is felkelt, kiment a tornácra kémlelni az eget, mikor pirkad. Ennek ellenére mégis elaludtak. Arra riadtak fel, hogy az utcán megindult a forgalom. Máskor ilyenkor már mindig talpon voltak.
— Apjuk, elaludtunk — ugrott ki az ágyból, korát meghazudtolva az öregasszony. — A tyúkok már kérik az ennivalót az ólban. Siess, adjál neki kukoricát és friss vizet.
Közben ő sem tétlenkedett. Egy falusi házban mindig rengeteg a munka. Most, hogy elaludtak, azt sem tudta, hol áll a feje, mihez kapjon. Még reggelizni is elfelejtett. Vizet forralt, kisöpörte a konyhát, előkészítette a mosnivalót. Máskor is majdnem megszakadt a sok munkától, de ma szinte reménytelen volt a helyzet. Ráadásul, ha a postás Feri meghozza a nyugdíjat, akkor még az áruházba is el kell menniük, megvenni a kerti bútort.
A sok munka ellenére időben elvégeztek majdnem mindennel. Anyónak még arra is volt ideje, hogy kiálljon a kapuba és várja a postást, aki jött is hamarosan. Már messziről integetett:
— Mariska néni, Mariska néni, megjött a nyugdíjuk!
Hála Isten, gondolta boldogan, és alig bírta kivárni, hogy a postás Feri a házukhoz érjen. Nem csak nekik vitt pénzt, hanem más házakhoz is betért. Ez nagyon meglassította az érkezését. Anyónak úgy tűnt, mintha csigaháton közlekedne postásuk. Pedig szegény szedte a lábát, ahogyan tudta. Neki is érdeke volt, hiszen majdnem mindenhol kapott némi pénzmagot. Ha jó napja volt, akkor ilyenkor összejött néhány százforintos. Egy–két napig volt, mit elinni a falu kocsmájában.
Legtovább a pipás Jánosi gazdánál időzött el. Anyó úgy érzete, hogy már soha nem fog kijönni tőle. Még az is megfordult a fejében, hogy lehet, lefogták és elszedték tőle a pénzt. Sokat lehet ilyesmiről olvasni az újságban.
Szerencsére nem ez történt. Pipás Jánosi gazda nem olyan ember, hogy rátámadjon egy szegény postásra. Igaz, egy kicsit sutyori fajzat, de ilyen gaztettre nem lenne képes. Bizonyára elbeszélgettek, postás Feri olyan, mint egy vénasszony, szeret pletykálkodni. Viszi és hozza a hírt a faluban. Múltkor is tőle tudták meg, mi történt az alvégen. Valószínűleg most is valami szaftos pletykával szórakoztatta a háziakat. Csak már érjen ide, és akkor ezt ők is megtudják.
Amikor osszák a nyugdíjat faluhelyen, az a szokás, hogy behívják a házba a postást. Nem akarják, hogy a szomszédok meglássák, mennyi a nyugdíj, meg hogy mennyivel honorálják borravaló gyanánt postásukat ezért a szolgáltatásért.
Anyó sokáig álldogált a kerítésnél, mire ők is sorra kerültek.
— Jó napot, Mariska néni! — üdvözölte harsányan az öregasszonyt. — Hoztam ám pénzt. Aztán most már vasárnap nagykanállal ehetik a levest — viccelődött nevetve postás Feri.
— Ideje volt — válaszolta anyó. — Már úgyis azt hittem, nem kapunk nyugdíjat. Gyere be, apjuk ad egy kupica pálinkát. Tudod, abból a finomból, ami múltkor is úgy ízlett.
— Jaj, Mariska néném, ne csábítson! Éppen ma reggel íratta alá velünk a főnök, hogy szolgálat alatt semmit sem szabad elfogadnunk a népektől.
— Addig majd leteszed a szolgálatot, és így nem vétesz semmi ellen — biztatta anyó, és beinvitálta a postást, aki engedve a szelíd erőszaknak, mint egy kiskutya követte az öregasszonyt.
Még mielőtt lehörpintette volna a kupica pálinkát, amit apó előre kikészített, kifizette a nyugdíjat az utolsó fillérig. Úgy tett, mintha szabadkozva, amikor a markába nyomták az aprópénzt, de azért elégedetten eltette és már nyúlt is a kupica felé. Mialatt megitta, pár szóval elmesélte a híreket, amelyeket erre meg arra hallott, majd vállára akasztotta a postástáskát és elsietett.
— Rohanok, mert még ma rengeteg helyre kell mennem.
Amikor postás Feri elment, a két kis öreg még egyszer átszámolta a pénzt. Félretették belőle azt, ami a megélhetésre kell, és a maradékkal rohantak a bádogdobozhoz. Annak tartalmát kiborították a konyhaasztalra és boldogan konstatálták, most már semmi sem állhat útjukba, hogy megvegyék a kerti bútort.
Nem is sokat tétováztak. Összekapták magukat és már mentek is az áruházba. Egész úton anyó azon aggályoskodott, hogy bizonyára elfogyott a kiszemelt áru, és nem lesz szerencséjük.
— Még nem tudsz semmit, de már előre itatod az egereket. Tegnap jártam arra, és akkor még megvolt. Most is lesz belőle, ne félj — nyugtatta dörmögő hangján apó. — Aztán, ha mégis elfogyott, akkor meg hoznak másikat.
Csendes hétköznapi délután volt. Az áruházban alig lézengett néhány ember. Inkább csak nézelődtek, minthogy vettek volna valamit.
Az eladónő azonnal a két kis öreg elé sietett.
— Segíthetek? Mivel szolgálhatunk?
Anyót meglepte a boltos kisasszony kedvessége és udvariassága. Az a hír járta, hogy a mai kereskedők csak a körmüket piszkálják, nem érdekli őket semmi. Ez a csinos lány mindezt megcáfolta. Kedves volt és minden kérdésükre szakszerűen tudott válaszolni.
— Hónapokkal ezelőtt kinéztünk egy kerti bútort — mondta apó. — Ott van az üzlet sarkában. Azt szeretnénk megvenni. Itt a nyár és jól mutatna a kertünkben.
— Nagyon jó választás — válaszolta a fiatal nő. — És még szerencséjük is van a kedves vevőknek. Tegnap óta húsz százalék engedményt adunk az árából.
— Hallod apjuk, kapunk kedvezményt az árból – vidult fel anyó. — Ez igazán jó hír, meg is vesszük. Kisasszony tessék számlázni! Csak még annyit tessék elárulni, hogyan tudnánk hazavinni? Ugye, van itt valami tehertaxi vagy hasonló?
— Természetesen — jött azonnal a válasz. — Megírom a számlát és szólok Pistának, aki a furgonnal elviszi önöknek a kerti bútort. Ne tessék félni, Pista nagyon olcsón dolgozik.
— Az jó — mondták szinte egyszerre. — Tudja aranyoskám, kevés a nyugdíjunk. Minden fillérre oda kell figyelni. Nem lehet ész nélkül költekezni.
— Tudom, nénikém, mi sem igen ugrálhatunk. Minimálbérért dolgozunk, de legalább van munkánk. Sokaknak még ennyi sincs — mosolyodott el az eladónő és gyorsan írni kezdte a számlát. Amikor végzett, telefon után nyúlt és hívta Pistát. — Pista, lenne egy fuvar. Egy kerti bútort kell hazavinni, ide a közelbe.
Anyó és apó boldogan és elégedetten ment a pénztárhoz. Akkurátusan kifizették a bútor árát. Örültek, hogy még kedvezményt is kaptak. A pénztártól való távozás után arról álmodoztak, mit vesznek rajta. Végül apó eldöntötte:
— Eltesszük télire, jó lesz tüzelőre.
Valóban, Pista a fuvaros nem kért sokat. Nagyon segítőkész volt. Mindent a helyszínre vitt. Ennélfogva a két kis öregnek csak annyi dolga volt, hogy kicsomagolják az asztalt és a két széket. A fuvaros még ebben is segített.
— Nagyon szép kerti bútor. Most látom csak igazán, milyen jól mutat. Beszélek az asszonnyal, és mi is veszünk egyet — serénykedett a kertben a fuvaros.
Az égen sötét esőfelhők gyülekeztek, és alig végeztek a kicsomagolással, már zuhogott is. Egy pillanat alatt az egész kert vízben úszott. Ijedtem menekültek be a tornácra. Anyó jajveszékelt, hogy mi lesz a bútorokkal. Megázik, tönkremegy, sárosak lesznek a székek és az asztal lábai. Be kellene hozni, vagy legalább letakarni.
— Mariska néni, nem kell félni. Ezt kinti használatra készítették. Nem lesz ennek semmi baja. Egész nyáron kint lehet. Legfeljebb majd ősszel vigyék be tető alá. — mondta Pista. — Fene egye meg, úgy esik, hogy még az autóig sem tudok elmenni.
— Jó helyen vagy fiam — nyugtatta meg apó. — Gyere, üljél le ide mellém a lócára!
A zápor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is nyargalt. Újból ragyogóan sütött a Nap.
Anyó egy ronggyal a kerti bútorhoz tipegett és letörölte róla az esőcseppeket. A tornácból nézték kincsüket. Ezen a nap már nem tudták kipróbálni. Azzal nyugtatták magukat, hogy holnap úgyis szombat lesz, és ebéd után kicsit majd pihennek az árnyékban, amit a közelben álló nagy körtefa ad.
Este sokáig beszélgettek a kerti bútorról és az áruházi kalandjaikról. A két kis öregnek nagy élmény volt a vásárlás. Ritkán volt ilyenben részük, és valószínűleg a közeljövőben nem is lesz ilyen.
Milyen jó lesz holnap üldögélni a kertben… Uraknak érezhetik majd magukat. Nincs is jobb, mint elnyújtózkodni a kényelmes kerti széken. Be lehet állítani abba a szögbe, ahogyan éppen a kényelem megkívánja. Igaz még nem készült el a párna, de majd anyó kihozza a nagyszobából a régi, hímzett párnákat és azokon fognak ülni.
Mindketten érezték, nagyon szép nap volt a mai. Talán ehhez hasonlót akkor éreztek, amikor összekerültek és fiatalok voltak. Milyen régen is volt ez. Valóságos számolóművésznek kell lenni az embernek, hogy kiszámolja, hány év is telt el azóta… Most újból átélték ezt a csodás érzést, ami megdobogtatta szívüket és a mennyországban gondolhatták magukat. Szép is az élet, ha együtt tudnak örülni.
Először anyó ébredt fel. Kissé álmosan kicsoszogott a konyhába és hideg vízzel kimosta az álmot a szeméből. Az első útja egyenesen a kertbe vezetett. A napsugarak bearanyozták a fákat és bokrokat, minden olyan szép és csodálatos lett volna, ha nem veszi észre a székek és az asztal hűlt helyét. Olyan hangos volt, hogy még apó is meghallotta a szobában. Azonnal kiugrott az ágyból, mint egy fiatal, és rohant a sikítás irányába.
— Mi történt? — kérdezte riadtan.
— Nem látod? — kerekedett ki anyó szeme.
— Mit kellene látnom?
— Eltűnt a kerti bútor. Ellopták. Nincs a helyén, ahová tegnap tettük. Ez nem lehet igaz!
— Valóban — szontyolodott el apó. — Ki tehette?
— Ne totyogj itt! Rohanj a rendőrségre és jelentsd be, hogy ellopták a kerti bútort! Talán forrónyomon még ki tudják nyomozni ki a tettes. Ez szörnyű. Megáll az ember esze. Visznek mindent, ami mozdítható…
A rendőr felvette az adatokat. A kertben megpróbált nyomot találni, de nem sok sikerrel. A szomszédokat is kihallgatta, de ők sem láttak semmit. Reménytelen volt az eset. Amikor a rend őre eltávozott, érezték, nem sok esélyük van, hogy valaha is megtalálják a tolvajt. Semmi nyom, talán jobban kellett volna rá vigyázni. A szomszédok is összeszaladtak a szomorú hírre. Az asszonyok sápítoztak, férfiak fogadkoztak, ha kezük ügyébe kerül a tolvaj, biz’ Isten kitekerik a nyakát. De ez már nem sokat segített.
Néhány napig a környéken beszédtéma volt a lopás. Mindenki nagyon sajnálta a két kis öreget, akik búsan üldögéltek a tornácon, a kispadon. Ahogy teltek a napok, hetek, úgy szállt el a remény, hogy valaha is lesz kerti bútoruk, és mint a nagyurak pihenhetnek az illatozó virágok, bokrok és fák között, szép nyári délutánonként.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.21. @ 21:18 :: Apáti Kovács Béla