— Egy ismerős! — rémlett fel benne, s az elmúlt hónapokban belérögzült, szinte ösztönös mozdulattal leszegte a fejét. — Remélem nem ismert meg — gondolta, bár ő nagyon jól ismerte, hiszen még annak idején segített neki bekerülni a céghez. Nem mintha valami vezető lett volna, de voltak ismerősei. Elmondta nekik, hogy nehéz sorsú szegény, két gyerekkel, még több hitellel, jó munkaerő, csak hát utolérte a leépítés.
Akkor nagyon hálás volt neki ez az ember. Valahányszor összefutottak mindig emlegette, hogy az Isten fizesse meg a jóságát.
Hm. Hát eddig még nem sokat látott a fizetségből. Mostanában pedig egyre jobban ráférne! Ha egyáltalán van Isten. Ahogy a málladozó cipőjét nézegette a lábán, egyre inkább nem hitt benne.
Az utca túloldalán rongyokba burkolózott, részeg alakok próbálták a nyomor újságját az autósokra rátukmálni. Azok meg mereven, maguk elé nézve várták, hogy zöldre váltson a lámpa. Az is lehet, hogy a csontig hatoló hideg miatt nem húzták le az ablakot, hogy pár forintért cserébe elvegyék, s olvasatlanul kidobják a lapot.
Ő is szokott újságozni, de valahogy egyre kevesebbszer.
Szégyellte, hogy elutasítják. Pedig nem részeges. Bár ilyen hidegben néha ő is meg-megivott egy decit.
Igaz, a kabátja koszosan, szakadtan ölelte át éhes testét. Fürödni se mindennap tud. De nem is mer menni. Most legalább megint van kabátja. Igaz szakadt, koszos, de kabát. Úgy egy hónapig csak nyűtt pulóverben didergett hol itt — hol ott, mert a hajléktalan szállón a jó kis dzsekijét ellopták. Alig egy hétig hordta. Egy járókelő szánta meg, s hozott neki kabátot, ezt-azt. A cipő még otthonról való.
Otthon. Lassan nem érez semmit, ha ezt kimondja. Pedig úgy egy éve még volt otthona, családja, munkája, pénze. Lehet, hogy a fontossági sorrendet felcserélte? Az asszonynak a pénz volt mindig az első. Meg a ház, amit még a gyerek megszületése előtt kaptak az apósától.
Legalábbis ő azt hitte, hogy együtt kapták. De a válásnál felvilágosították, hogy mi az övé, és mi az a semmi, amit a házasságba hozott. Azt nem emlegette senki, hogy mennyit dolgozott, két állása volt, mellette kertet túrt, csak azért, hogy a kis felesége minden idejét a kislányukra fordíthassa. Persze, hogy nem csak a család hibája, hogy idekerült. Igaz az utóbbi időben sokat veszekedett az asszonnyal, de egyre kevésbé bírta az örökös hajszát. Kevesebbet nem mert vállalni, hiszen hozzászoktak a jóhoz, na meg volt hitelük is rendesen.
Talán ha előző este nem iszik annyit!? Ami nem is volt olyan sok, csak aki ritkán iszik, mint ő is, annak a kicsi is hamar megárt.
Talán, ha azon a reggelen másnaposan nem megy be dolgozni, akkor nem rúgják ki. Akkor nem vesznek úgy össze az asszonnyal, hogy arcul üti, és akkor talán nem kerül sor válásra.
Talán. Talán. Talán.
A szél bebújt a kabátja belsejébe, hiába húzta szorosra magán. Egyre jobban fázott, s az éhség is gyötörte. El kellene menni a szállóra — gondolta a hidegtől tompult aggyal. Az is jó volna, ha ma megint hoznának egy kis otthoni maradékot, mert időnként szoktak! Az abc-be sok vásárló járt, akik hónapok óta kerülgették az épület melletti beugróban meghúzódó hajléktalanokat. Őt is.
De valahogy neki szerencséje volt, mert néha kaját is kapott. Ha nem, akkor jobbára éhezett. S a hidegtől fázott. Még nem szokott eléggé rá az alkoholra.
Még tudott szégyenkezni. A gyerekére is csak szégyenérzettel gondolt. Pedig lehet, nem csak ő a bűnös, hogy apa nélkül nő fel.
Éhesen átvágott a túloldalra, ahol büdösen az olcsó bortól, félig kómásan tántorogtak a sorstársai. Megállt mellettük.
— Hát ilyen vagyok? Ilyen leszek?
Ahogy körbenézett látta, hogy a járókelők nagy ívben kerülik ki őket. Mint a leprásokat.
— Ez maradt? Család, munka, otthon már mind-mind elérhetetlen?
Munka nélkül nincs pénze fedélre a feje fölé. Ha nincs lakás, munkát se kap. Segítséget ugyan kitől várhatna ő, a hajléktalan? A volt ismerősök, barátok mind elfordultak tőle, meg nem is menne senki nyakára…
De a kislánya! Őt sem látja ezután! Az asszony a válóper után megmondta, hogy nem érdekli, mi van a láthatásban, ő egy szerencsétlen hajléktalant nem enged be a házába.
Ha nem láthatja a kislányát, akkor meg minek ez a nyomorult élet?
Összefagyott lábakkal komótosan elindult a közeli állomás felé.
Egy szemetesből egy kissé penészes kenyér villant elő, ahogy elhaladt mellette. Utánanyúlt. Majd ugyanolyan lassan visszatette.
Minek? Arra a kis időre?
*
A kutya napok óta ült a téren a bolt előtt. Látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű lehetett, de most csapzott bundájával, kiálló bordáival, és szerencsétlenségére nagy méretével sokakat megrémített az arra járók közül.
Voltak azért jószívű emberek is, akik hoztak időnként némi maradékot neki, sőt egy nénike még friss vizet is egy kis műanyag dobozban. De a boltosok nem örültek ennyire. Rá-ráförmedtek, hogy takarodjon, s olyankor arrébb is ment. De nem mehetett el, hiszen a gazdáját itt látta utoljára, amikor ráparancsolt, hogy vársz, s ő azóta vár.
Pedig milyen jó volt autókázni. Először életében. Addig a gazdasszony sohase engedte, hogy beszálljon, mert összeszőröz mindent.
Végül mégis utazhatott.
Igaz előtte csak úgy szeretetből megnyalta annak az illatos kis babának a pofiját. Mire valami olyat kiabáltak, hogy „vidd innen ezt a dögöt ahova akarod! Nem betegíti meg nekem a gyerekem!”
Meg valami ilyesmit, hogy „Takarodj innen!”.
Ezt a gazdájától is hallotta néha, ha valami csínyt követett el, de az valahogy nem bántotta úgy a fülét. A gazdája mindig jó volt hozzá. Adott enni, megsimogatta, dobált neki labdát is.
Csak olyankor hanyagolta el egy kis időre, mikor a gazdasszonya rákiabált:
„Mikor tökíted el végre azt a büdös kutyát?!”
Nem értette, miért lenne ő büdös, hiszen nyáron volt fürösztve is. Őt nem érdekli, hogy mikor fürdött a gazdája. Neki úgy jó, ahogy van.
Most meg itt újra kiabálnak rá. Pedig ő nem bánt senkit.
Még az éhség sem olyan rossz, hiszen egyszer csak visszajön a gazdája, s minden megy tovább.
Ekkor egy sörösüveg repült el a feje mellett. Felugrott, s elindult az utcán lefelé.
Majd, ha besötétedik, visszatér — gondolta magában. Addig úgyis csak a dülöngélő emberek szitkozódását hallgathatná.
Csak úgy ment a feje után. A gazdája szagát már nem érezte az aszfalton, és az utca végén házakat sem látott. Majd hirtelen valami kemény, hideg, végtelenbe futó kígyópár került az útjába.
Felcsillant a szemében a remény, s egyre jegesebb bundája alatt a szíve vadul kezdett kalapálni. Ahol addig élt ott is volt ilyen kígyópár az úton, csak azt nem értette, hogy most a házak hogy tűntek el két oldalról. Azért csak ment tovább, összefagyva, egyre éhesebben. Reménykedve.
Nem is tudta szegény, milyen szerencséje volt, hogy otthagyta a bolt előtti kis parkot, és nekivágott a nagy semminek.
A bolt — ami valójában kocsma volt — tulajdonosa ugyanis telefonált a sintérnek, mert a kutya miatt féltek a részegek bemenni a kocsmába. Ha a sintér elvinné, akkor neki vége lenne, és „örülhetne”, ha tisztességgel csak elaltatnák. Van ahol sokkal kegyetlenebbül bánnak el velük.
*
Az ember a sínekhez ért. Eszébe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt — éppen itt — elgázolt a vonat egy hajléktalant. Nem ismerte közelebbről. Nem lehetett több huszonhatnál. Részegen sose látta. Csak üldögélt a házak mögötti lépcsőkön, vagy botjára támaszkodva rótta az utcákat. Azt mondták, hogy elfagytak a lábujjai. Nem beszélt. Olyan magának való, magába zárkózó volt. Aztán megtette.
Neki már mindegy, hogy fúj, vagy esik, nem érdekli, ki mit mond, vagy gondol róla, nem fáj a szíve egy kis megértés, szeretet után.
— Igen — szögezte le magában. — Neki már jó. Talán így lenne a legjobb!
Nem is ment tovább, s ahogy meg-meglehelte gémberedett ujjait, azzal biztatta magát, hogy neki sem kell sokáig fázni.
Ahogy várta a vonatot a sínek között botorkáló kutyára lett figyelmes.
— Szegény kutya! Biztosan ő is fázik.
Odafüttyentett neki. A kutya úgy ötven méterre lehetett, amikor megfordult a hangra. Állt esetlenül, tétován.
— Na! Mi lesz? Gyere ide!
A kutya lassan, gyanakodva közeledett.
Leguggolt elé, s kezét, mintha kenyeret tartana, feléje nyújtotta.
Az erőt vett magán, s odaóvakodott hozzá.
— Te szegény! — mondta halkan, és megsimogatta az állat fejét.
A téli fagy mélyen befészkelte magát a kutya bundájába. Ahogy végigsimított rajta a keze, szinte ráfagyott a csomókba állt szőrre.
Végig dörzsölte a hátát, hogy egy kicsit felmelegítse. A kutya hálás pillantása találkozott az övével.
Lassan megfordult. Arra, amerről jött. Lenézett, s csendesen odaszólt:
— Na, gyere! Talán még megvan az a kicsit penészes kenyér. Ma elég lesz kettőnknek.
*
2009
Legutóbbi módosítás: 2015.01.03. @ 13:48 :: Bakkné Szentesi Csilla
