Cupido ármánykodása
A józan ész szavára
a köd lehull szememről:
szoborszép tested látva
lemondtam Istenemről –
egy istennő javára.
Meleagroszt lenéztem:
hogy „óh váll’’ és „óh emlő”
a férfi legyen ébren,
főként akkor, ha költő,
akkor mindenképpen!
Még semmi új se történt.
A régi rossz Kísértő
látta: más most a „törvény”:
erényből büszkeség nő –
„…hogy mosná el az örvény!”
… véget vetek neki!
cicázz, és lásd: holnap
eléd fog omlani!”
Tudjuk: az ember gyarló.
Mégsincs mentség arra,
hogy tisztára mosva
feküdjön a szarba.
Most bűntudat marja
nagyralátó lelkem.
Isten meg csak nevet,
ahogy én képzelem:
„Drága angyaltársak!
ki mondja, hogy kár volt?
jó, hogy kitaláltuk,
ezt a Bogár Gábort!”
őszintén megmondom, fogalmam sincs miről is szól ez a vers. Van. Azt látom. Önfény. Azt látom. Na de, na de… hiába a jó vers, ha igazán nem szól semmiről. Mert akár szólhatna is …mert ha ha akarod szól is…. De a végével, nekem-nálam nagyon agyonvágtad.
Úgy vágtad agyon, hogy közben semmit se adott, így maradt újra a „van”…és a semmi…
Ez egy tartalmilag egyértelmű, jó és könnyen (!) érthető vers. Jambikus lejtésű, a kezdő három ötsoros versszak rímképlete: ABABA, a befejező három négysorosé: XBXB. Azért küldöm újra, mert (egyértelmű) mondanivalója miatt, számomra nagyon fontos darab! Kérlek, olvasd el újra!