Le kell szállni. Már megint. A nyirkos hideg erőszakosan vergődik át kabátom feszesre húzott textilszálain. Utálom. Hiába sürgetem lépteim. Húsz percre egyedül maradok a gondolataimmal, amelyek fekete homályban kavargó vizenyős légként süvítenek át rajtam. Kilépek féltve őrzött világom ajtaján és a küszöbén téged talállak. Utállak. Utálom magam, hogy utállak. Utálom magam azért, amit érzek. Utálom azt, amit kiváltasz belőlem. Forr a dühöm, már a fagyos áramlat sem képes kordában tartani hevét. Korbácsütést mérnek a hangjegyek feszült idegi pályáimra, csak gépiesen loholok előre, de belül őrjöngök, némán formázzák ajkaim a dübörgő szavakat „Trust I seek and I find in you, every day for us something new, open mind for a different view and nothing else matters…” Összehúzott szemöldököm mögött lángolnak szemeim. Ráparancsolok a dobok ütemére, a nyüszítő húrokra, hogy indulatos lelkemre a nyugalom pókjainak hálóját szőjék.
Utálom kíméletlen kíváncsiságodat, hogy a koponyámat is felvágnád, hogy hozzáférj a gondolataimhoz. Bosszant a figyelmed. Ugyanezt akarom tenni veled. Utálom, hogy kedves vagy. Ne légy kedves. Vegyél semmibe, talán úgy könnyebb lenne. Utálom a nagylelkűségedet és az önzésedet. Utálom, hogy tehetetlen vagyok ellened. Utálom, hogy létezik a világon egyetlen személy, akinek fontos vagyok. Utálom, hogy te is fontos vagy. Sosem szoktam ezt meg. Sosem gondoltam, hogy az lehetek. Talán csak egy hamis játék az egész. Utálom, hogy mozgásra késztetsz, de te nem mozdulsz együtt velem. Utálom a kényelmedet. Utálom a királyságodat, amivel porba taposod büszkeségem. Utálom, hogy csupán titok voltam, elrejtendő hiba. Utálom a kettős játszmát, amely bennem folyik. Az egyik a közeledben tart, a másik messzire űz tőled és gondosan elbújtat. A szégyen, mint mohó tűz, mely egy kiszáradt faházat kéjesen nyaldos, vagy mely egy hegyi óriás bendőjéből bugyog, lassan tovakúszik, s mindent felperzsel lépte nyomán, úgy hatalmasodik el rajtam, mikor a védőcsomagolásba vont világom előtt állsz. Mert egyetlen szavad elég lenne, hogy örökre megsemmisüljön. Utálom ezt. Utálom, hogy néma maradsz, és csupán lágyan mélyeszted karmodat burkába, nagyon lassan, tele bájjal és szelíd, gyermeki ártatlansággal, hogy emlékeztess, még nem fáj eléggé, hogy kiirtsalak magamból. Utálom, hogy nem tudlak. Utálom a végtelen csevegésed távol tőlem, utálom a némaságod mellettem. Utálom a zárkózottságodat, és hogy engem is azzá teszel. Utálom, hogy vadászol és engem is erre vezetsz. Utálom a csendet, ha velem vagy s a védettséget a karjaidban. Utálom, hogy illatos felhők hátán vágtatok, ha látlak s mosollyal köszöntesz. Utállak. Utálom azt, hogy szeretlek. Utálom, hogy soha nem leszel az enyém és én sem a tiéd. Utálom, hogy szerelemed napsugara mindenkit melegségbe von, láthatatlan csupán én vagyok. Egyetlen? Nem. Barát. Barát?! Abból sem a legjobb. Fájdalmas szó. Szánalmat és sajnálatot kelt bennem, nem kellene, ezt is utálom. Csupán egy lélek-szemetes. Számodra. Ez vagyok én. Utálom a gonoszságod, hogy érzelmeim tudatában szerelmedre áldásom kéred. Utálom, hogy létezel, de ha már nem léteznél, meghalnék. Utállak azért, hogy az Úr az utamba hajított és örök büntetésként végigkísérsz életemen. Utállak ezért is, mindenért és magam még jobban.
A vér már zabolátlanul lüktet orcámban, hiába fordítom az ég jeges lehelete felé, már késő. Késő. A játszmát megint a gyönge nyerte. A gyönge. A szív. Fizikai valóján, a szememen, melynek könnycsatornái szoros összeköttetésben állnak a lelki poklom bugyraival, halovány nedvesség születik és sisteregve hal el félúton az ajkam felé. A kapuban állok. Hűs széllel illetem arcom, hogy fehér vászonba bújtassam a viharos alkonypír helyett. Belépek az ajtón. „Csak a szél és a hideg…” Újra maszkban vagyok. Csak a hold látta bánatom… Lebukom a víz alá s a türkiz rengeteg, mint védőkoporsó takar el szégyenteljes, gyönge gondolataim elől. Könnyű vagyok. Lebegek. Lélegzetem nyomán hullám kél, mely acélos szívverésem moraját sodorja fülembe. Kinyitom a szemem, a víz alatt az apró szúrásokat hamar megszokja, s csupán a ködfödte burkot látom. A homályt. Magamat. Fázom. Kihűlt a víz fölöttem. A gyertya lángja melegít csak, itt a kád szélén. Már nem vagy itt…
Legutóbbi módosítás: 2015.01.12. @ 13:10 :: Csordás Barbara