A kései tavasz fénye
lopakodik szemünkből,
megtöri a csöndes emlékezet.
Madarad csőrén halkul az ének…
Tétova érintésed melegét,
barackvirág-csókjaidat
karcos homokszemekként
pergetem ki tenyeremből.
Udvariassággá sekélyesedő
szerelmünk – üvegszirtjeimen
fönnakadt sóhajai
mára mosollyá szelídültek.
Remegő kézzel bontom ki az estét:
tartogat-e számomra szerelmet?
Szemem homályos tükre vajon
végleg elnyeli a fény(es)éveket?
Legutóbbi módosítás: 2015.01.21. @ 23:22 :: D. Bencze Erzsébet