Történt egyszer, hogy egy házaspár felettébb szépen, és csendben éldegélt egymás mellett. Nem ám egymással, csak kedvesen csicseregve, úgy vélve, hogy ez így van helyén és rendjén. Játék volt a szívükkel, csöndes belenyugvás a megváltoztathatatlanba, mert valamiért a kényelmet sokkal fontosabbnak tartották a kényelmetlen boldogságnál.
Igaz is no, hát mi az a fránya boldogság? Olyan sokszor próbálták megfogalmazni, de mint minden egyéb megfoghatatlant, hát ezt sem bírták definiálni. Mindenkinek mást jelent, pedig ez így nem igazságos. Boldog az, aki adott helyen és időben jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy ki mikor, és hol érzi magát jól a bőrében… hát ez nagyon bonyolult dolog. Így a boldogság, mint olyan, láthatatlan, néma, megfoghatatlan, akár egy álom, hol emlékszünk rá, hol meg nem.
Hősünk is azt hitte, az állapot, amiben leledzik — merthogy épp jó passzban volt —, maradandó állapot, s hogy már vele soha többet nem történhet semmi rossz. Mindent tud erről a világról, átélt borzalmakat, felhőtlen békét is, így öregségére már csak méltóságát kellene megtartania, másra nincsen gondja. Ám az élet néha furcsaságokat képes produkálni, így egyik napról a másikra utcán találta magát.
Mire belenyugodott volna sorsába, ha ilyet lehet egyáltalán egy apró sátorban, amit a városszéli erdősávban épített, úgy gondolta, végképp nem érheti több baj. S mégis… az élet hatalmas útvesztőjében, hol a nappalt az éj egyenlíti ki, a sötétet a világosság, hol az árnyék is csak időszakos, de az árnyéktalan létet biza a sötét folt követi, hősünk is csak találkozik a még rosszabbal, ideiglenes otthonába menet. Nem haza… mert hát neki olyan jelenleg éppen nincsen. Szerencséjére időben észleli a rendőrt, meg a mellette várakozó kutyát, így csak távolból szemléli, a még előző életéből megmaradt alpinista sátrát, amint szétcibálják, felégetik. Minden, még korábbi emlékeiből megmaradt tárgyaival együtt. Na, tessék, milyen jó is a világ! Most aztán végképp, végérvényesen nincstelenné vált, mert eddig még legalább kötődése volt a korábbi életéhez az emlékei révén, de most azok is odalettek, hát jöhet az új, a még ismeretlen jövő.
Elcsigázva csoszog a semmi irányába. Végre eléri az első buszvárót. Kotorássza zsebeit, van még némi maradék pénze, a többi odalett a régi életével együtt.
Tavaly még együtt nyaralt álmai asszonyával, ki gondolta volna, hogy ilyen hatalmasat képes változni a világ?! Elég volt egyetlen ostoba vita, s máris utcán találta magát. S hogy a rossz sorozatok valóban kövessék egymást, aznap mondtak fel neki a munkahelyén is, valami gazdasági válságra hivatkozva, meg létszámcsökkentésre…
Olyan ostoba volt… Annyira jól érezte magát a bőrében, hogy semmit sem vett észre mindabból, ami körülötte hónapok óta osztotta felé intő jeleit. Mondták, hogy lesz valami, de nem értette, mi a csodának aggódnak az emberek, amikor van mit enniük, van hol lakniuk, és havonta kapnak némi kis fizetésnek mondott könyöradományt. Na, most aztán jól néz ki, felébredt végre ő is, az ajtó előtt két bőrönddel és egy hátizsákkal, melynek tetején, ahogy jó turistához illik, ott virított a laticel és a sátor.
S most ott a buszváróban lepereg előtte egész eddigi élete. A sok névnap, születésnap. Még könnyezik pár percig, majd az első érkező járatra felszáll, s hagyja magát elvinni valamerre, amerre a majd a busz fog menni.
— Hová utazna az úr? — kérdezi a sofőr.
— Ameddig a pénzem engedi — válaszolja, s kinyitja tenyerét, átadva összes vagyonkáját az őt megszólító embernek. Az készségesen kiválaszt belőle egy papírpénzt. Recsegtetve megtekeri a jegykarikát, majd visszaad neki némi aprót belőle.
— Akkor ez Bécsig elég… Így jó lesz az úrnak? — s kajánul vigyorog mellé.
— Tökéletes — válaszolja nagy elszántsággal, bár meggyőződéssel, hogy az iménti hang csak tréfál vele, s az persze nem Bécs, hanem valami vidéki város, netán falu lesz, ahol őt kirakja majd. Hátramegy, az egyetlen kerék feletti zötyögős helyre, és leül. Hamarosan becsukja fáradt szemét, már álmodja is korábbi, kedves életét, amikor az asszony őt még a frissen lefőzött kávé illatával ébresztette. Újra érzi szőkeségének selymét, ölének melegét, s közben olyan mély álomba ringatja a meleget bőven árasztó járóalkalmatosság, hogy elcsordul a nyála. Nem érzékel sem tért, sem időt, csak néha egy-egy rángatást, amikor itt-ott megállnak. Még aludna egy keveset, amikor máris felrázza a sofőr:
— Bécsbe értünk, uram! Ébresztő! — közben még mindég kajánul vigyorog, mint aki megnyerte a főnyereményt valamelyik szerencsejátékon. Emberünk hamar kapkodja magát, nem néz sem jobbra, se balra, csak már pattan lefelé a buszról. Kissé elgémberedve ugyan, zsibbadt végtagokkal.
— Uram-atyám! — hagyja el száját a csodálkozás.
Tényleg Bécsben van. Vagy valami nagy és idegen városfélében, mert amerre körbenéz, mindenfelé idegen nyelvű feliratok, semerre egy magyar nyelvű tábla. Magabiztosságot tettetve elindul arra, amerre épp a lába viszi. Külvárosféle lehet az, ahol egy szűk utcácskába téved, keresve a közelgő éjszakához valami menedéket. Takaros kis porták, földszintes házak, erdőféle semerre sem. Mindenfelé kovácsoltvas kerítések. Ebbe a környezetbe ő sehogy sem illő elem, groteszk jelenetté zsugorítván elképesztő helyzetét. Mosdatlan pofájával, két hete éjjel-nappal viselt ruházatában cammogva, e környékről hamarosan el fogják zavarni. Szaporázza lépteit, igyekszik minél gyorsabban maga mögött hagyni a város eme láthatóan módosabbak által lakott részét. Már-már futásnak ered, amikor az egyik kapuban egy kedves idős nő szólítja meg idegen nyelven. Megáll, illendően köszön neki a maga nyelvén, majd menne is tovább, de ekkor a néni szép magyarsággal megkérdezi:
— Hová tart fiatalember?
— Semerre, néni. Semerre, csak eltévedtem.
— Semerre? Olyan nincsen. Hol fog maga aludni? Mikor jött és honnan?
— Magam sem tudom, főleg azt nem, miért — válaszolja kétségbeesésében, megszégyenülten, amikor végigméri saját szégyenteljes ruházatát. Borotvát nem látott amióta utcára kényszerült, víz közelében csak akkor járt, amikor az utcai csapnál megmosta a szemét. Annak is már vagy három napja lehet. Korgó gyomra zavarba hozza, hát nem elég az a mélység, ahová süllyedt, még a bensője is árulóvá vált?
— Ha nem bántana, akkor szívesen behívnám. Van egy kis szuterénlakásom az alagsorban, ott megaludhatna. Van benne egy tussoló is — válaszolja a jó tündér, s már megy is befelé.
A férfi megtorpan, majd tétován elindul utána. A kert mögötti részen sárgállik egy elhanyagolt öreg ház. Valamikori rendezett környezete, mára leginkább Csipkerózsika várára emlékezteti a véletlen vendéget. A néni kiveszi zsebéből a szuterén kulcsát, megkerüli a házat, s mögötte, pár lépcsőfokon lemenve kinyitja azt.
— Na, tessék csak bátrabban. Látom, hogy maga bajban van. Remélem nem fog rám támadni hálából, hogy adok magának szállást… — ahogy kimondja a szavakat, kacsint is mellé egyet huncutul, így jelezve, hogy nem komolyan gondolja, amit mond.
— Nem vagyok rossz ember, néni… — mentegetőzik a férfi.
— Látszik magán, csak kissé elhanyagolt. Azt már meg sem kérdem, hogy keveredett ide… egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül küldte magát ma az Úr énhozzám. Na, ha kiszellőztetett, mehet fürödni. Fűtve az egész ház, ez a lakrész is, csak lakója nincsen évek óta. Tudja, itt dolgozott a megboldogult férjem. Író volt. Szüksége volt néha a magányra, olyankor nem háborgattuk egymást. Ide vonult el alkotni, s innen tért vissza hozzám, ha már befejezte azt. Hűtlen ember volt ám! Sűrűn csalt meg azzal a fránya írógépével ott, ni! — mutat rá egy szúette régi íróasztalra, rajta egy írógéppel, gondosan letakarva.
— Ha igaz, valamikor én is író voltam — mondja keserűen a férfi —, újságot is szerkesztettem. Annyi mindennel foglalkoztam. Azt hittem, boldog vagyok, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy már nincsen senkim és semmim. Azóta bolyongok, keresem a választ erre az egészre.
A néni alaposabban megnézi, nem szól, csak rosszallóan ingatja a fejét.
— Na, ott a szekrényben talál mindent, megyek egy kis vacsorát hozni magának. Pihenjen, tisztálkodjon meg, utána meglátjuk — s ezzel behúzza maga mögött a nyikorgó ajtót.
Ennek a furcsa szobának közepén áll értetlenül, mert végképp nem tudja, hogyan lehetséges, hogy pár hete még magát oly fontosnak tartó, nős, egészen jó sorsban élő ember, mára kilátástalan helyzetében idekeveredett, valami írói szuterénbe, egy idegen országba, anélkül, hogy ő ezt akarta volna. Még pár percig gondolataiba temetkezik, majd hirtelen megpillantja magát az egyik szekrényajtó kinyitott felében lévő tükörben. Borzalmas a látvány, semmi köze ahhoz az emberhez, akinek magát korábban ismerte. Szakadt, koszos ruhája, gyűrött, szőrös arca, kócos haja, eltorzítja külsejét. Kinyitja az őt szinte hívogató bútordarab másik ajtaját, s előkap belőle egy pulóvert, meg valami nadrágszerűséget. Egészen biztos, hogy kicsi rá, nem széltében, leginkább hosszában. A molyirtó is fojtogatja az orrát, de ettől a koszos gönctől bármi csak jobb lehet. Könnyen találja meg a fürdőhelyiséget, hiszen ez a lakásnak nevezett kis lakosztály egyetlen aprócska dolgozószobából áll, oldalt egy kerevettel, meg egy tussoló fülkével, és egy szűk illemhellyel. Megnyitja a zuhanyrózsát, kellemes meleg víz zubog belőle.
Lám-lám… — gondolja — ezért nem szabad csüggedni, hiszen a madarat sem öltözteti senki sem, mégis ember utol nem érheti annak csodáját, amibe az be lett csomagolva. S e gondolatok elindítanak újabbakat, már-már kényszeres írási éhség lesz rajta úrrá. Alig várja, hogy végezzen a tisztálkodással, mit számít a méretében aprócska gönc, csak az az írógép ott a korhadt asztalon, már csak az érdekli, semmi más. Még penge is van a szekrénykében a vécé felett. Gyorsan jár a keze, ismerősek a kellékek, az édesapjának is ilyen volt odahaza. Régebben mindig kölcsönvette, ha édesanyja nem látta. Haragudott, amikor féltet kincseihez nyúlt, elvégre apja távozását csak akkor kell majd véglegesíteni, ha eltűnnek a holmijai is a polcról. S ma már se az anyja, se a szülői ház, mindent odaadott annak a hűtlen asszonynak, aki se szó, se beszéd csak úgy kirakta az utcára, anélkül, hogy magyarázkodott volna.
Az apró tükörből, kellemes vonásokkal megáldott, meleg tekintetű, immár rendezett külsejű férfi néz vissza rá. Nem érzi gyomrának korgását sem, egyből az íróasztal elé ül, abba a nagy karosszékbe, amiben a néhai író alkotott naponta. Kihúzza a fiókot. Papír, üres géppapír. Kinyitja a jobb oldali szekrénykét, ott is ugyan azt találja. Leveszi az írógép huzatját, elég tisztességesen megőrzött manuális darab. Jól ismeri annak illatát, ilyennel kezdte valamikor a szakmát. Befűzi az első lapot, s már kattog is a gép, eleinte még bizonytalanul, majd egyre szaporábban. Megáll az idő, odakint elhalkulnak az utcai zajok. Nem érzékel a külvilágból semmit sem, csak egy cica farkának cirógatását az állán. Megijed. A macska vállára telepedve nyájasan körbedorombolja a gépelő embert. Biztosan a gazdájával is ezt tehette, megszokott hangok lehetnek ezek neki, s most hálásan kacérkodik az íróval.
Csak Isten tudja mióta tarja kezében a tálcát, s nézi a néni. Vendége most se hall, se lát. Halkan leteszi az íróasztal sarkára a vacsorát, majd felmegy a maga birodalmába. Akár a régi szép időkben, gondolja magában, s csendben lepihen.
A férfi befejezi kopácsolását, megeszi a lekváros-vajas kenyeret, amit jótevője helyezett elé, s úgy, ahogy van, ruhástól, bokáig érő nadrágban, leheveredik. Betakarózik az ott lévő meleg teveszőr pléddel, elalszik. Hosszú ideje nem feküdt ilyen kényelmes helyen, vagy talán még soha életében? Álmában ismét otthon jár. Szőke hajkorona lengi be az arcát, fanyar csókja mámoros érzéssel tölti el. Ekkor egy rút valami eltolja, zuhanni kezd, egyre mélyebbre, majd nagy feketeség, s egyszerre csak minden finom, puha, meleg újra körülötte. Nem érdekli, hol van, békésen alszik egy letűnt kor szuterénjében, ahová elküldte őt valami megmagyarázhatatlanul furcsa erő.
— Jó reggelt! Már két napja alszik. Nem kellene folytatni az írást? — s e kedves hangra hirtelen kipattan a szeme.
— Elnézést kérek, nem akarok rendetlenséget okozni — mondja, majd kábultan bemegy a fürdőszobába, előveszi koszos ruháit, s már-már kész akár magára is ölteni őket, amikor hátulról az idős kéz visszarántja.
— Nem kell átöltöznie. Nem akarom elzavarni magát. Nem véletlen, ha őrangyala épp a házam elé vezette akkor, amikor a sétámról jöttem meg.
A férfi csodálkozva hallgatja a nénit, majd szót fogad, s visszaül az íróasztalhoz, elkölti reggelijét, ami ismételten kedvenc pirítósa a már megízlelt furcsa lekvárral, mellé egy pohár tej.
— A férjem kedvence volt, rózsalekvár — mondja látva csodálkozását.
— Nem fél befogadni egy idegent a házába? — néz rá a kedves asszonyra. Olyan jó nyolcvanas lehet a néni. — Mit szólnak ehhez majd a rokonai?
— Jaj, kedves… mitől félhetne már egy magamfajta öregasszony…? — s jóízűen elkezd csacsogni vele. — Rokon van elég, majd az örökségre. Tudja, arra mindég van jelentkező, de az élőre… hát, arra nem annyira kaphatósak ám! Amikor megtudták, hogy a néhai uram mindent rám hagyott, s hiába támadták meg a végrendeletet, nekik semmi sem jutott, eltűntek, mint a kámfor. Majd, ha meghalok, kedves… na, majd akkor újra előkerülnek marakodni a koncon — s olyan aranyosan meséli mindezt, mintha semmilyen sebet nem ejtett volna e sok borzalom az ő lelkében.
— Tényleg ilyen egyszerű lenne az élet? Néni kérem, adjon akkor tanácsot nekem is, tanítson meg rá… — kérleli, s teszi ezt nagy őszintén, semmilyen álság, vagy hazugság nem készteti rá.
— Ha megbízik bennem, talán adhatok tanácsot… — mosolyog rá az idős asszony, s szépen komótosan leül az imént még fekhelyül szolgáló kerevetre.
— Egész életemben dolgoztam, megnősültem, igyekeztem jómódot teremteni. Írtam, és nem vettem észre, hogy közben eljárt felettem az idő. Azt meg végképp nem tudom miért tette ki a szűrőmet a kedvesem egyik napról a másikra, de tény, hogy így maradtam, ahogy tegnap meglátott, a nagy semmiben. Ami kis pénzem volt, azt egy buszsofőrnek adtam, hogy vigyen, amíg szállíthat érte. Hát itt rakott ki akkor este, amikor erre felé tévedtem. Ennyi a történetem, ám most el kellene egy új életet kezdeni, de nem tudom, azt hogyan kell.
— Sebaj, kedves, magának semmi más dolga nincsen, mint írni. Írjon ki mindent magából, ami a lelkében felgyülemlett.
— A néni mivel foglalkozott?
— Hát, valamikor, lánykoromban apáca akartam lenni, meghalt a vőlegényem a háborúban, mindjárt még az elején. Bevonultam egy zárdába, de olyan barátságtalanul viselkedett velem az egyik nővér, hogy hamarosan hazamentem. Elhatároztam, akkor is apáca leszek, nem kell nekem ahhoz zárda, meg mások tanácsa, tanítása, elég a magam lelke. Ám jöttek és lebombáztak mindent az úgymond felszabaduláskor. Akkor költöztem ebbe a házba, az édesapámhoz. Hamarosan összetalálkoztam egy kedves íróval, beleszerettem. Attól fogva kettesben éldegéltünk. Boldogságunkat senki sem tudta megzavarni, csak a halál. Ez a dolgok rendje. Megöregszünk, majd meghalunk.
— Sok könyvet írt a férje?
— Igen, vagyis azt hiszem. Na, ne aggódjon, míg én élek, magának is jut némi kis zabkása — s ezzel a néni elmegy. A férfi úgy érzi magát, mint a mesében. Mire másra is volna még szüksége? Gondoskodó ráncos kezek hozzák a rózsalekvárt, pirítóssal… tejjel…
A fülében zakatoló csattogás elviselhetetlen fejfájással ébreszti.
— A rohadt életbe! — hallja a sofőr hangját, mintha túlvilági ricsaj törne védett életébe be — már megint belementem egy kátyúba! Emberek! Végállomás, oda a kerék…
Ez nem lehet igaz! — gondolja elkeseredésében —, az egész eddigi csodát csak álmodta volna? Egyáltalán hol van ő most? Bécsben? Buszon? Él? Vagy talán már rég odaát írja vége-hossza nincsen irományait? S e sok kétely azonnal kitisztulni látszik, amikor megérzi a januári est, maró hidegét lábán fölfelé kúszni. Megborzad. Az ajtó kinyílik, a sofőr leugrik, káromkodva beszél valakivel a mobiltelefonján, a nép kétségbeesve várakozik. Némaság, mozdulatlanság, valóság… fut át az agyán. Most hová menjen?
„Végállomás”, visszhangzik az imént hallott mondat. Egyből tudatosul benne a megmásíthatatlan. Feláll, végigvonszolja elgémberedett testét az ülések között, majd maga után hagyva ezt az egész vándor világot, elindul az országúton, csak úgy… céltalanul. Valamerre, amerre a lába viszi…
Legutóbbi módosítás: 2015.01.30. @ 12:40 :: Dezső Ilona Anna
