Ócska lakókocsiban sír a lány. Még alig múlt huszonöt, de homlokát máris mély redők rútítják el. Miért is van az, hogy némelyik ember ilyen korán megtapasztalhatja a szenvedést, a nélkülözést?
Két négyzetméternyi élettérben van bezsúfolva az emeletes ágy. Gabriella fekszik alól, Marina, az ünnepelt bálvány felette alussza az igazak álmát. Ébren pihen ott az alsó szinten az, ki a maga életét arra áldozza, hogy annak ott felette dicsőséges, szép jövője legyen. Testvérek ők, de fizikumukból is látszik, hogy ez a tömzsi, izomtól, erőtől duzzadó nővér egymaga cipeli életüket a hátán, a másik tündérként csillog, amikor a porond fényben úszik. Sziluettjéről is messze lerí, hogy nem ő az ünnepelt díva. Ő csak leng a manézs fölött, számolva, pontosan figyelve, a másik apróbb hibáit kijavítva, részére biztosítva a lepkeszerű sikert.
Marina ugrál, szaltózik, miközben őt kíséri a szivárvány minden színében villogó fénycsóva. Gabriella ezt az elmúlt időben egyre jobban unja. Fáradt. Hiába gyakorol, vágja a fát karjai izmosítására, gyúr, dolgozik férfiakat megszégyenítő módon, ha még pásztázzák is néha a reflektorok, az csak annyi időre történhet meg, amíg húga kezét elkapja, majd újra meglebegteti a porond felett, hogy eldobhassa oly távolságba, pont, amilyenre a hinta szára leng, a nézők felett így juttatva őt újra, meg újra a trapézra.
Milyen igazságtalan az élet… Érzi ő, tudja, már születése pillanatában is így volt ez, hiszen Marina jövetelét alaposan megünnepeltették vele is. Ott babusgatták a nénikék, bácsikák mind. Szülei büszkén mutogatták a pólyában, mondogatták, milyen tündéri, csodaszép kislány az ő gyermekük. Miközben Gabriella szorongva állt a nagypapa lábába csimpaszkodva, s rajta kívül észre sem vette senki. Az öreg sejtette a gyermeki lélek civódását, mert valahányszor mutogatták húgát, remegő ujjai beleszántottak rőt hajába, alaposan felborzolták.
Mára sem reszkető kéz, sem dicshimnuszt zengő ősök. Kettesben kell megharcolniuk a mindennapokért.
Magányosan, egyedül a nagyvilágban vándorolnak egyik városból a másikba, amerre a cirkusz tud adni számukra is egy-egy szelet kenyeret. Gabriellára hárul minden felelősség, neki kell vigyázni a húgára, hiszen ily messze a szülői háztól nélküle rég elvesződött volna ez az elkényeztetett, neveletlen, már-már felelőtlen teremtés. „Gyermek még” — szokta mondani apja —, „légy vele megértő”. Olyankor tudomásul veszi jó kislány módjára, igazat ad szüleinek, megbocsátva minden addigi csínytevéseit, csipkelődéseit.
Ám mostanra már minden határon túl jutott ez a csitri, gondolja magában, ezt nem lehet tovább folytatni. Már egyáltalán nem biztos egy ideje a munkájában, abban sem, hogy ez értelmes dolog lenne. Vágyik a nőiesség hiányában arra, amit neki nem adott meg az ég. Van olyan, amikor őt a húga szerelmének nézik, pedig ő is nő, s bár mellei olyannyira elizmosodtak, hogy elvesződnek pulóvere alatt, mégis csak asszonyi szív dobog benne. Szeretni és szeretve lenni, minden álma. Bezzeg Marinának nem kell ilyesmin gondolkodnia, úgy váltja partnereit, hogy az már egyenesen felháborító. Mi jogon? Kérdi Gabriella egyre inkább magában, hiszen a férfi is ember, azt sem szabad becsapni. Marina mégis megteszi naponta anélkül, hogy lelkiismeret furdalása lenne miatta. Mikor az egyik, mikor a másik férfi ólálkodik a lakókocsi mellett epedezve egyetlen pillantásáért. Nem is edz egy ideje, csak a baj van vele, annyira elkapta a hév, hogy nővére már nem bír vele.
Talán még ez sem égette volna még ki a biztosítékot lelkében, de amikor a manézs mester fiát, Gábort célozta meg a következő áldozatának, na, azzal végkép veszélyesre feszítette a türelem húrját. Gabriella számára ő a világ legrendesebb, legnemesebb, legekben járó embere. A fiatalember amúgy jelentéktelen jelenség, szódásüveg aljú szemüvegében, vézna testében nincsen semmi artistavonás, de amikor mosolyog, és ahogyan ki tudja mondani azt a nevével páros nevet… Gábor és Gabriella… hát az maga a csoda, aminek nem lehet ellenállni.
Az este viszont meghallotta húgát, amikor épp elkezdte ugratni szegényt. Úgy simult hozzá, mint aki olyannyira szerelmes, hogy már a vágytól sem bír magával. A szegény fiún még a lámpa fényénél is látszott, mennyire elpirult, szégyellte magát. Szeme csillogásából ítélve, alaposan elcsavarta a fejét ez a kis macska. Jaj, szegény fiú, ha tudná mily esélytelen… A lány jó nagyot kacagott, amikor az egyik izomgép fiatalemberrel csókolózott lefekvés előtt, és az számon kérte tőle az esetet. „Ugyan már? Kinek kell egy ilyen idióta, csak annyira jól esett kicsit bolondítani a szerencsétlent, hadd legyen neki is egy jó napja” — mondta, miközben Gabriella szíve odabent majd meghasadt.
Alaposan össze is vesztek lefekvés előtt. Marina mindezek ellenére, szinte azonnal elaludt, ahogyan végignyújtóztatta az ágy felső részén idomait. Bezzeg ő csak forgolódik, és azon tűnődik, hogyan tudná megfékezni ezt a szívtelen teremtést, akivé a kis vadóc húga vált. Reggel aztán minden megy ugyanúgy, mint előző nap. Kacéran méregeti a manézs mester fiát, aki majd elolvad, miközben pulikutyaként követi a lányt. Nővére szeme egyre szűkebb, a megalázottság, a szégyen homlokát sokkal gondterheltebb ránccal vonja be. Kíséri tekintetével minden mozdulatát, ám húga felháborító mód ebből semmit sem észlel. Milyen beképzelt egy liba, gondolja magában. Dühösen lüktet vénájában a vér, halántékán duzzadva láthatóvá válik annak teljes vonala.
Délután Marina ismételten elkésik a próbáról. Gabriella súlyemeléssel igyekszik formába hozni magát, estére fontos esemény közeleg. Az amúgy már vándorcirkusszá lefokozott néhai társulatot meglátogatja egy fontos impresszárió, s nagyon sok függ attól, hogyan fognak bemutatkozni előtte. Ki tudja? Talán szerződést is köthet a lányokkal, elvégre nem sűrűn fordul elő, hogy két nő, férfi nélkül, vakmerő mód táncolja meg a levegőt. Úgy lebegnek fent a kupolában, mint valami porszemek. Gabriella olyan ügyesen tudja időzíteni a húga minden mozdulatát, hogy az felkészületlensége ellenére is kénytelen belekapaszkodni erős kezeibe.
Ám ma, valami megakadni látszik a gépezetben. Gabriellában dúl az indulat, mert a mit sem sejtő tékozló lány úgy ostorozza kétértelmű szavaival a vézna fiatalembert, mint korábban még soha mást. Egyre merészebb, a nap végezte felé még jobban felbátorodva halad a csók irányába, amit az öltöző előtt végül megejt nővére és mindenki más szeme láttára. A fiú falnak esik, nagyon megfordulhatott körülötte a világ.
Gabriella levegőért kapkod, fuldoklik, szíve össze-vissza kalimpál. Szája széle cérnavékonyságúra zsugorodik a féltékenységtől. Ekkor felhangzik a már jól ismert dallam: trata-ta-ta-tam… trata-ta-ta-tam… — menni kell, a közönség várja őket. A fények gúnyos sugarakkal világolják be a groteszk mód elférfiasodott felsőtestet, lelki szemeivel látja magát Zorróként. Akár maszkot is vehetne, a köpeny ma este sokkal lassabban csúszik le válláról, valahogyan most szégyelli magát. Nő ő egyáltalán?… forog agyában a kérdés. Fogyókúrázni fog, határozza el, olyan akar lenni, mint Marina. Hiszen neki is ugyan olyan a szeme… zöldell, akár a viharos tenger, arcát két oldalt mély gödröcske teszi kedvessé.
Ahogy megszólal a jól ismert zene, már nem tud másra gondolni, mint arra az egy feladatára, ami elkísérte egész eddigi életén át, ma este is vigyáznia kell Marinára, nehogy leessen. Időben elkapni, cselekedni azonnal, ha az botladozik, vagy szemez egy-egy jóképű pasival a nézőtérről. Hát igen, ilyen is előfordul mostanság, már bemenetelük pillanatában tekintete eltéved, s valami hihetetlen ügyességgel talál rá a legérdemlegesebbre. Arról aztán le sem veszi a szemét mindaddig, míg az a lábai előtt heverve szívét fel nem kínálja neki. Néha még ezzel sem elégszik meg, pedig épp elég sikerélményt halmozott fel az utóbbi időben, nem csak a levegőben, a férfiak terén is. Így volt már olyanra is példa, hogy miatta öngyilkosságot kísérelt meg egy hiszékenyebb, érzékenyebb fiú.
Trata-ta-ta-tam… — szólnak a harsonák, ereszkedik a kupolából lefelé az a karika, amibe Marina kecsesen belekapaszkodva, egy csörlő által lassan felhúzva, magát erre-arra tekergetve, látványossá téve a műsort, feljut a trapézra. Gabriella szerényen, ügyesen, ahogy máskor is szokta, pár másodperc alatt kapaszkodik fel a számára leeresztett kötélen, s jobb lábával megkapva a hintát, már csimpaszkodik is bele, fejét lefelé lógatva, számolva egyből a beidegződött mutatvány részleteit. Figyeli húgát. Az fegyelmezetlenül illegeti magát erre-arra pukedlizik, majd elkapja a felé lengő rudat, fél kézzel, kis félelmet gerjesztve az egyből hangosan felhurrogó közönségben. Része ez a játékai egyikének. Hálót nem használhatnak ezen az estén, tetszeni akarnak a prominens vendégnek. Magabiztosan kezdi el légibalett gyakorlatát, erre-arra hajtva meg magát, megugorja első szaltóját.
Gabriella pontosan kapja el, picit megrázza, hogy ébredjen végre, térjen magához, most produkálni kell. Hiszen élesben megy az előadás. Felnéz nővérére, széles mosollyal nyugtázza annak figyelmeztetését, nem veszi komolyan. Ám, amikor ez másodízben is megtörténik, félelem ül arcára, s jobban belenéz Gabriella szemébe. Amit abban a pillanatban ott felfedezni vél, megkövülté teszi testét, és pontosan fél mozdulattal elvéti a gyakorlatát, mellé nyúl. Hatalmas lendülettel elkezdődik élete első zuhanása, ráadásul biztosító kötél nélkül. Egyenesen az aláugró, őt megmenteni készülő manézs mester fia ölébe esik. Hatalmas huppanással éri el a porond alját, a fiú nyüszítve esik alatta a földre. A lány csekély súlyának többszörösével fúródik bele a vézna csontú legénybe. Gabriella azonnal a kötél után nyúl, mászik le, próbál életet lehelni a sápadt testbe, de már elkésett vele.
Marina rémülten kiabál, eltörött a karja. Nem azon siránkozik, ami történt, észre sem veszi a halott férfit, csak karrierjének végét siratja, mely minden egyéb történést számára felülmúl. Akár egy rossz álomban, a manézs mester letakarja gyermekét, akit olyan nagy szeretetben óvott e borzasztó szakmától. Majd ölbe veszi a leheletkönnyű, élettelen testet, és kiviszi a porondról. Az előadást folytatni kell. Felharsan a kürt, tra-ta-ta-tam… az egyik bohóc gyorsan körbejár, mosolyt fakaszt a rémült gyerekek, s szüleik arcára. Felolvad a dermedtség jege, az előadás végére ugyan ki emlékszik már a csontsovány fiatalemberre, aki kész volt meghalni egyetlen csókért. Pedig annak százszorosát is megkaphatta volna Gabriellától.
Hatalmas diadalmenettel viszik a lányt kórházba, még ott is tucatnyi udvarló zsongja körbe. Hiába, az élet már csak ilyen, a szépet még ebben az állapotában is meg kell ünnepelni.
Gabriella összecsomagolja holmiját, nem sok az, egyetlen kézitáska, és elhagyja a vándorcirkusz legkisebb hálókocsiját. Olyan leszek, mint minden más nő, gondolja magában. Persze azt is tudja, hogy ez nem lesz egyszerű. Orvos leszek, vagy pap, lelkeket gyógyító. Ám ekkor a szégyenen túl, valami más is belemar. Hiszen nem is Marina volt a hibás, hanem ő. Megölte az egyetlen embert, akit szerelemmel tudott volna szeretni. Trata-ta-ta-tam… visszhangzik fejében az ismerős hang, trata-ta-ta-tam…
Menekül… önmaga elől. Olyan gyorsan fut, mint annak előtte még sohasem. Nem akar mást, mint eltűnni, akár az őszi ködben leeső utolsó falevél. Ekkor valami melegség, puhaság önti el a testét. A járókelők riadtan tódulnak köréje az esti félhomályban:
— Elütötték! — kiabál egy hang —, mentőt!
Mindez neki már nem számít. Karjában tartja a szódásüveg vastagságú szemüvegét törlő fiatalember. Boldog. Végre életében először — megcsókolják.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 13:18 :: Dezső Ilona Anna
