Szorgos kezek csomagolják a több száz kötetre felduzzadt családi könyvtárat. Dobozolnak ismét, költözik a család. Ki tudja, ott mi vár rájuk? Itt minden szép volt. Meghitt otthon, béke… csak a lakás tűnt annyira aprónak, akár egy gyufás-skatulya. Változtatni kell. A sok éven keresztül hőn áhított lakáscsere most végre valósággá válik. Az asszony leül egy percre az egyik már leragasztott csomagjára és körbenéz. Szemét elhomályosítja a könny. Lesz-e még egyszer életében ilyen meghittség, mint amilyen itt volt? Körülötte némaság, szürkének, ápolatlannak tűnnek az amúgy fehérre festett falak. Későre jár, ideje lepihenni. Holnap új nap, új élet és egy másik világ vár rájuk. Itt hagyják a szegénységet, ami különös tartozéka volt ennek az apró babaháznak. Ó de sokat trillázott benne az amúgy meglehetősen sápadt nő…
A gyerek lassan felnő, komolyabb iskolába kell adni, így teljesen természetes igényként fogalmazódott meg a városba való beköltözés. A falusi idillnek amúgy is régen vége, minden elvárosiasodott az elmúlt években. A lakosság ingázik, bejár dolgozni. Földművelésből ugyan ki tudna ma már megélni? Kár, annyira szép volt ez a letűnni látszó világ…
— Baj lesz ebből fiam — szokta mondogatna anyósa, akinek egyáltalán nem tetszik a költözködés, itt jól érezte magát. Olyan volt akár az a régi kisváros, ahol korábban lakott. Nincsen más választása, már nem képes önmagáról gondoskodni abból az egérfarknyira zsugorodott nyugdíjából, hát el kell tűrnie a gyerekek elhatározását. — Lesznek-e ott is ilyen drága jó szomszédok? — kérdi menyét naponta többször is, mire az még idegesebben válaszol neki:
— Természetesen lesznek, mama, ott is emberek élnek!
— Jaj, lányom… csak hát, itt már mindenkit ismerek.
— Nem férünk el, mama! Mindenkinek járna egy aprócska lyuk…
— Igen — válaszolja az idős asszony, csak hát ő már tudja azt, amit a fiatalok még nem. Annak is meg vannak a maga rossz oldalai. Falak azok, falak, semmi egyéb. A tartalom nem a szobák számának függvénye. Elvégre lehetnének boldogok itt ebben az aprócska kis lakásban is, és boldogtalanok majd ott, a méretes belvárosi három szobás, cselédszobás, néhai nagypolgári lakásban. Na, de ha egyszer már azt is megengedhetik maguknak, miért ne?
Éjfélre végeznek, útra készen a sok holmi. Hajnalban megérkezik a teherautó, s pár óra alatt sikerül mindent felrakni a platójára. Irány a város!
A jót hamar megszokja az ember, így nekik sem kell sok idő, s hozzászoknak a hirtelen jött szabadsághoz. A gyermek új barátokra lel, a mama is jól érzi magát az ódon falú négyemeletes társasházban. Csak az asszony szenved irgalmatlanul. Valami nagyon elromlott, amióta jobb lett a férje fizetése. Egyre magasabbra araszol a cég ranglétráján, havonta többet és többet hoz jutalékból a konyhára. S ahogy nő a bevétel, úgy csappan a házastársi összetartás. Más elvárásokkal érkezett ez a kedves asszony ide. Azt gondolta, minden helyrejön, újra közel kerülnek egymáshoz a férjével. Többet lesznek együtt, úgy fognak élni, mint bármelyik másik középosztálybéli család. Munkát ígért neki is, oly rég zárta magába a háztartása, szinte el is felejtette milyen volt, amikor még könyvelőként dolgozott.
Csak álmaiban tér vissza egy-egy képfoszlány, abból az időből, amikor még nőnek érezhette magát, s megfordultak utána a fiatal írnokok. Reggelre azonban szertefoszlik minden, ismét fel kell ébredni, a valóság teljesen mást mutat. Hiába volt a költözködés. A férj új barátokra lelt, kimaradozik, mondván ez természetes velejárója a munkájának. Elvégre, ha fel akarnak kapaszkodni a magasabb körökbe, úgy kell viselkedni, ahogyan azok elvárják tőle.
Egyetlen szórakozás maradt, amolyan közös családi programnak, a heti egyszeri színházba való megjelenés. Már annak sincsen meg a varázsa, olyan, akár egy ruhabemutató. Az előadás teljesen lényegtelen, szinte mindig ugyan arra a darabra viszi el a férje, így élvezhetetlen önmutogatássá zsugorodik az egész. Ott aztán karolja nejét, akár egy szépre formázott babát, úgy vezetgeti a büfébe, s mutatja be merevebbnél, merevebb arcú, ránctalan, színtelen nőknek. Luca természetes bájjal megáldott asszony. Magasabb valamivel férjénél, ami egyáltalán nem teszi ormótlanná a párt, inkább tekintélyt parancsol egyenes fejtartásával. Kissé teltebb, gusztusosan húsos teremtés, aki semmi kincsért sem hajlandó kifesteni magát. Így aztán elég furcsán néz ki a már sokadik plasztikai beavatkozáson is átesett asszonyok társaságában.
— Mama — mondja egyik reggel, miután férje elindul a munkába —, már meg se csókol, elegem van!
— Látom, hogy baj van, de nem akarok még nagyobbat, ezért inkább csendben várom, hogy elmondd.
— Mama. Nem bírom tovább… — sírva öleli át a hatvanas évei vége felé járó anyósát.
— Ne sírj már, te kis butuska! — próbálja vigasztalni. — Hányszor mondjam még, hogy az ilyen alázatos feleségeknek törvényszerűen ez lesz a sorsuk.
— Mit tegyek, hogyan hódíthatnám vissza? Annyira szeretem…
— Először is, ne vitázz vele. Ha megint részegen jön haza, zárd ki a hálószobából, ne állj vele szóba. Másodszor, tégy úgy, mint akit már nem érdekli a férje, oda mehet, ahová akar. Éld az életedet úgy, ahogyan ő teszi veled.
— Már hogyan tudnám megtenni, mama?
— Ügyesen, kicsim. Ha szót fogadsz nekem, visszakapod. Ha nem, elveszik a barátok.
— De jó lenne újra szeretve lenni…
— Igen fiam. Ilyen az élet. Amíg nincs vagyon, az emberek összetartanak. Miután van, elmegy az eszük. Egy idő után nem ismerik fel még saját korlátaikat sem. Nincsenek határok. Vagy megteszed, amit tanácsolok, vagy elveszíted. Bármi is történjen, kérlek, engem el ne dobj! Veled akarok maradni, meg az unokámmal. Sajnos, én nem tudtam megtenni, el is veszítettem a férjemet ideje korán. Elment az égi angyalokhoz egy átmulatott éjszakát követően. Elütötte a villamos, miközben jobbról-balról ölelgették az utcalányok, kotorták szaporán ki zsebéből a maradék aprót. Sebaj, gondoltam akkor, legalább magával vitte őket. Ez volt az én elégtételem a sok szenvedésért, amit a pénz okozott az életünkben. Igen ám, csak ami utána jött, az még a képzeletemet is felülmúlta. Sokkal rosszabb volt. A jó után kegyetlen megpróbáltatás megszokni a szűkesztendők sokaságát. Nem tartalékoltam. S most itt nézem végig a fiam életében mindezek megismétlődését. Csak, hogy most nem hagyom. Te sokkal erősebb vagy tőlem. Hallgass rám, visszavesszük azt az ostoba fajankót a nagyúri társaságától, de vissza ám!
— Úgy legyen, mama!
A két asszony aznap kedvetlenül tesz-vesz. A gyermek sem jön pontosan, hol egyik, hol másik barátjánál időzik. Az ebédje rendre kihűl, mire hazavánszorog.
— Ha még egyszer elcsavarogsz — fenyegeti meg nagyanyja —, esküszöm, én megyek érted a suli elé.
— Ne má’! — tiltakozik a majd tizenhét éves kamasz.
— Minden a feje tetejére állt, mama! — siránkozik a nő.
— Ugye mondtam én! Látod fiam, ma sem jött haza. Ki tudja, merre csavarog az újabb barátaival ez az ember… — ezzel még idegesebbé teszi, az amúgy is gyötrelmes éjszakát átélt asszony napját.
A delet is elharangozzák, mire nyöszörög a zár, a kulcs igencsak sokáig forog benne, míg végre enged annak szorítása, s betántorog a konyhába a férj.
— Te istentelen! — ripakodik rá az anyja, meg sem várva menyének reagálását. — Már megint hol tivornyáztál? Míg falun laktunk, ilyet sohasem tettél. Nem aludtunk egyetlen szemhunyásnyit sem az éjjel! — s mondaná a magáét tovább, ha Luca be nem lép a konyhába. Amint észleli jelenlétét, egyből elhallgat.
Sepret is ki a helyiségből, átadva a terepet a legilletékesebbnek, egyenesen a cselédszoba irányába. Az lett új otthona. Onnan van hátsó kijárat is, akkor jön-megy, amikor csak kedve tartja. Mostanában elég sűrűn kapja el a szomszédolás, mert a körfolyosós házban laknak szép számmal korban hozzá illő asszonynépek, akikkel meg lehet beszélni az ilyen zűrzavaros családi eseményeket. Gyorsan magára veszi kardigánját, megy fel a másodikra Terka nénihez, ott aztán jó finom kávét adnak egy-egy szaftosabb pletykaszagú eseményért cserébe.
— Mehetsz te is anyám után — mondja támadólag feleségének az erősen ittas ember. Tudja, ez az egyetlen módja a szócsatározás elodázásának.
— Majd beszélünk, Pista, ha kijózanodtál. Beszélnünk kell, de ezúttal komolyan — vetíti előre elhatározását.
— Már megint feleslegesen jár a szád, asszony! — s azzal úgy ül le az asztal mellé, mint aki épp az ágyból kelt volna csak fel. Kérdőn kémleli felesége arcát, jó szokásához híven elvárja, hogy elé tegye az ételt.
Ám a felesége sem rest, úgy tesz, mint aki ebből semmit sem vesz észre, bemegy a hálószobába. Bezárja maga mögött az ajtót. A férj belerúg kintről annak tudatosítása érdekében, hogy e házban mégis csak ő lenne az úr, és őt nem zárhatja ki a feleség a maga életéből, főleg nem a hálószobából, de miután csak nem érkezik bentről semmilyen jelzés, átvánszorog a fia szobájába, és ott hajtja nyugalomra elfáradt tagjait. A gyerek kényszerűen átcammog nagyanyja szobájába. Nem szól, nem kérdez, lefekszik. A mama szorul ki a nappaliba, de ma este ő sem teszi ezt szóvá. Reggel Pista hiányolja asszonyát, de nem teszi szóvá. Csendben pakolgatja aznapi irathalmazát a nappaliban elhelyezett íróasztaláról.
Miután felesége nem hajlandó kijönni, fogja kalapját, táskáját lazán bal kezébe véve elmegy dolgozni. Amint becsukja maga mögött a bejárati ajtót, a mama azonnal kopogtat menyének:
— Luca! Elment.
— Na, végre — jön a válasz —, most mi lesz?
— Semmi fiam, semmi.
— Ha hallotta volna mekkorákat rúgott az ajtóba… azt hittem rám töri.
— Dehogy töri, ne aggódj, most ki kell tartani. Muszáj, ez így nem mehet tovább. Kiugratjuk a nyulat a bokorból. Figyelj… — kezdi elmondani az éjszaka kigondoltakat.
— Biztos benne, hogy ez jó ötlet?
— Na, hallod?
— Mi van akkor, ha megver érte? Egyáltalán hogyan gondolja, hogy ezt én meg tudom csinálni? — kérdi anyósát, miközben az tovább bíztatja.
— Mit szól majd hozzá a gyerek?
— Azt bízd rám. Ma elébe megyek az iskolába.
— Ne tegye! Szégyellni fogja magát…
— Pont azért teszem. Na, csak hadd szégyenkezzen. Ha kell még meg is pofozom, úgy látszik, kell neki is valami, amitől felrázódna a lelke. Annyira ellaposodott nálunk az élet, ha nem változtattok, rámegy a gyerek. Kamasz, lázong. Ő csendben szenved. No, de meddig? Amíg bele nem kóstol az italba, vagy még rosszabb is jöhet… Te nem érezted rajta a cigi szagot? Mostanában állandóan érzem, ez a fiú titokban bagózik. Jobb lenne megbeszélni vele, nehogy füvet szívjon. Ne tiltsd meg, még akkor sem, ha ez rettenetes dolog. Talán beszélned kellene vele… Na, hagyd, majd én! Te dolgozz azon, amit az imént mondtam neked.
— Jaj, mama! Annyira félek — zokogja ki vállán magát, mire az alaposan megdorgálja.
Napokig nem beszélget a család. Csak a fiú sutyorog a mamával a cselédszobában. Amióta elment elé az iskolába, egész jó barátságban vannak, a gyerek sem késik, a mama sem megy fel a másodikra. Együtt töltik a délutánt, miközben Luca magányosan sírdogál a hálóban.
A férj csendben jön-megy, meg sem próbálja kiengesztelni a feleségét. Ha nem, akkor nem… gondolja magában, s rendre minden este lefekszik a nappaliban anélkül, hogy bebocsátást kérne a hálószobába. Luca érzi, meg kell lépnie, amit anyósa tanácsolt, különben elveszíti. Nem tart sokáig a megjavulási időszak, negyednapon ismételten kimarad Pista. Késő estig várják, akkor beül az asszony a kocsiba és elindul felkutatni férjét. Egyik mulatóból a másikba, szinte lehetetlen a vállalkozása. Végre az egyik külvárosi impozáns vendéglőben megpillantja férjét a főnöke és más munkatársainak társaságában, amint egy szőke kislányt táncoltatnak az asztal tetején. A főnök úr, aki maga is legalább hatvan esztendős, hörgő hangon adja utasításait a fiatal lánynak:
— Le vele! Az anyád úristenit! Vedd le!
A lány kacéran hajol irányába, mire az elkapja a mellét. Szépen kifordul annak hatalmas tenyeréből, és már illegeti is magát tovább. Miközben lekerül róla a kis szoknya is. Így megy ez még egy ideig. Luca észrevétlenül oson be az egyik félreeső asztal mögé, rendel magának egy pohár szódavizet, meg egy salátát. Lassan majszolgatja, kíváncsi ennek a fruskának minden mozdulatára. Hihetetlen játék, az alkalmazottak tapsolnak, Pista is úgy üvölt, akár egy kamasz. Nagyon tetszhet neki a látvány. A lány meg csak forog, miközben leejt egy-egy ruhadarabot magáról. Rekedtek a férfiak a nagy izgalomban, őrjöngésük minden tekintetet magára von, a pincér ingatva fejét bemegy a söntésbe. Mintha nem akarná látni a következő jelenetet. Ekkor a nagydarab idős ember négykézláb veti magát, a lány felül a hátára, belecsimpaszkodik nadrágtartójába. Az elkezd vele araszolni. Nehezére eshet a dolog, fájhatnak térdei, bár próbál úrrá lenni érzésein, és pár métert lovacskázik a lánnyal. Az csilingelő hangon kacag, bíztatja. Tetszik a jelenet az uraknak, csettintenek, tenyérrel verik a földet biztatás gyanánt. Egyszer csak elengedi magát a főnök úr, és hasra vágódik, mire hatalmas viháncolás veszi kezdetét. A lány ledobja magáról utolsó ruhadarabját is, majd beleugrik a Pista ölébe. Az jókorát harap csupasz vállába, mire Lucának annyira elszorul a szíve, hogy hirtelen még levegőt sem kap. „Hát ide jársz éjszakánként te gazember”, siránkozik magában. Nem ronthatja el anyósa tervét. A mama tapasztalt asszony, egészen biztos tudta ezt is, hogy így mulat a kedves fia. Megtanította szegény megboldogult férje. Na, ő ezt nem tűri el, neki nem kell ilyen ember… Amint ezt végig gondolja, felpattan az ura, elkapja a lányt és betakarja a saját zakójával. Majd ölbe véve kiviszi a helyiségből. A többiek nagy megelégedésére, hangosan fütyülnek utánuk, kiabálnak:
— Aztán csak gyorsan, Pista!
A nő fájdalmában elharapja a szája szélét. Hosszan néz utánuk, s mikor a többiek már nem figyelnek, gyorsan kimegy a hátsó ajtón a távozó pár után. A vendéglő mögötti sikátorban megpillantja őket, amint ritmikuson dörgölőznek egymáshoz. Végignézi férje hűtlenkedését, torkában lüktet a szíve. Megalázva megy haza. Otthon anyósa várja, nem feküdt le:
— Na, megtaláltad?
— Meg, mama. Bár ne találtam volna… — zokogja. Magyarázatra nincsen szükség, érzi azt az idősebbik jól.
— Megcsalt?
— Meg. Egy gyereklánnyal, mama. A mindenki cicájával.
— Ne búsulj. Ilyenek a férfiak, ha kicsivel több pénz szorul a tárcájukba.
— Ezt sohasem bocsátom meg neki!
— Dehogynem! Megbocsátod, fiam! Ugyan hová mennél negyven évesen? Gondolod a többi jobb? Vagy éheznél inkább egy finnyásabb mellett, aki a barátnőddel csalna meg?
— Soha többet nem megyek férjhez… — zokogja.
— Hiszen férjnél vagy. Te, te, butácska lány… — babusgatja menyét. Ő hagyja. Úgy borul ölébe, akár egy kislány. Az meg simogatja a haját, vigasztalja, próbál erőt önteni belé.
— Meglásd, megerősödsz, s visszaadod neki kamatostul. Na, akkor majd nyüszítve jön hozzád, négykézláb…
— Jaj, csak ezt ne mondja! Az a vén disznó főnöke képes volt lovacskát játszani egy talán még épp csak kamaszlány kedvéért ott a vendéglő kellős közepén — tör ki belőle az éjszaka átélt borzalom. Lassan csak elmesél mindent rendre, úgy, ahogyan azt tapasztalta.
— Mire vársz? Megvan a megoldás — kacsint rá anyósa.
Pista egész nap nem érkezik haza, csak estére vetődik be mérgesen, fáradtan, mint aki roppant sokat dolgozott volna.
— Hol a feleségem?! — gorombáskodik az édesanyjával.
— Fogd vissza a nagy szájadat! Mit képzelsz, kivel beszélsz? Hol voltál már megint egész éjjel?
— Ahol kedvem tartotta, ahol enni adtak — üvölti, majd levágja magát duzzogva a kanapéra. Bekapcsolja a tévét, de mire azon találna számára elfogadható adást, kiejti kezéből a távkapcsolót, elalszik.
Luca aznap sem jön ki a szobából, másnap sem, és harmadnap sem. Pista nem hiányolja, meg sem kérdi, merre van. Estére aztán újra kimarad. A két asszony vár éjfélig, akkor aztán nekikezdenek az öltözködéshez. Anyósa szépen kisminkeli. Az apró szoknyában, tűsarkú cipőben fel sem ismerné még a saját édesanyja sem. Csak a gyerek gyanít valamit, mert hirtelen ő is csatlakozik hozzájuk.
— Ugye magatokkal visztek?
— Isten ments. Éjszaka, a te korodban, egy vendéglőben? — kérdi a mama, de a nő engedékenyebb, int neki, hadd jöjjön. Elvégre mindenkinek érdekében áll ezt az ügyet tisztázni.
Bemennek észrevétlenül a vendéglő sötétben maradt asztalához, és szerényen meghúzzák magukat. Akkorra a randalírozás már tetőfokára hágott. A pár nappal korábbi szőkeség ropja az asztal tetején. Ismételten meglovagolja a főnök urat, akinek úgy látszik elég ez a mulatozásból, majd egy másik kolléga kapja fel, és viszi ki a sikátor irányába a lányt. Pista szeme csillog, féltékenyen sziszeg, de nem tehet mást, most nem ő a soros. Ekkor az asszony odainti a pincért, halkan súg neki valamit a fülébe, majd pénzt dug a mellényének zsebébe. Előadja kérését, elmondja neki a tervét. Az először megijed, majd látva az asszonyok kitartását, belemegy a játékba. Kézen fogva vezeti az asztalhoz a formás asszonyt, meghajtva magát a főnök úr előtt, Pistának épp háttal állva, bemutatja:
— Uram! Itt az újabb jelentkező! — majd felsegíti Lucát az asztalra. Bedob egy érmét a zenegépbe, meghajol a nő előtt, és visszavonul a szélső asztal mögé. Leül a fiú és a mama társaságába, kíváncsian várva a fejleményeket. Luca táncol, lassan vetkőzni kezd. Pista rá se néz egy ideig, majd csak felébred kíváncsisága. Igyekszik neki háttal állni, kívánatosan lengetve csípőjét.
— Tán te is lovagolni akarsz? — kérdi gúnyosan a főnök úr, majd feláll, és melltartója pántjába csúsztat egy jó kövér bankót.
— Na, te ma nem lovagolsz, én erre már fáradt vagyok — mondja, de szemtelenül elkezdi simogatni a lábát mindenki szeme láttára.
Luca megugrik, meglepetésében majd leesik az asztalról. Hirtelen felméri helyzetét. Tudja, nincs visszaút, amit elkezdett be kell fejeznie. Ösztönösen néz a fiára, látja annak nem tetszését, s már állna is fel anyját megvédeni. Úgy húzza le nagyanyja, miközben Luca rácsap a felbátorodott ember kezére.
— Ennyiért? — kérdi kacéron a pénzt kivéve melltartójából.
— Te kis koszos! — üvölti a kövér ember, de akkor már Pista felismerni véli. Lökné félre főnökét, venné le asszonyát az asztalról egyből.
— No, no! — vág kezére tokáját rezegtetve —, mit képzelsz? Ez most itt az enyém! Megvettem! — s már le is rántva Lucát, ölbe kapva megindul az ajtó irányába. Erre Pista sem rest, elkapja, és jól orrba vágja.
— Mit művelsz te taknyos? Mit képzelsz, ki vagy te? — üvölti, majd ledobva Lucát nekiágaskodik alkalmazottjának. Pillanatokon belül eluralkodik a káosz. Mindenki, mindenkit ver. A mama elkapja menye karját, még időben, és kirántja a vendéglőből. Szaladnak mindhárman, ahogy csak bírnak, hazafelé. Otthon aztán gyorsan segítenek eltüntetni az este nyomait, lemossák a festéket az asszonyról, és sebtében ágyba bújik a család. Már jócskán virrad, mire kivágja a családfő az ajtót:
— A kutya Úristenit ennek a némbernek! Merre van? — ordítja, mire anyja siet elé.
— Mit akarsz, Pista? Megbolondultál?
— Hol van az a lotyó? — üvöltözi a megszégyenült ember. Ruhája cafatokban lóg róla. Erre kikászálódik a gyerek is a szobából, majd Luca is. Nyoma sincsen az esti küllemének. Mikor Pista megpillantja, elbátortalanodik.
— Hol voltál? — kérdi sokkal barátságosabban.
— Hol lettem volna? Ágyban — válaszolja kurtán, majd visszamegy a hálószobába.
— Esküszöm mama, hogy ma este ez az asszony ott táncolt a főnököm asztalán… — mondja egészen emberi hangnemben.
— Apa, te megbolondultál! — ripakodik rá a fia.
— Egészen biztosok vagytok benne, hogy Luca itthon volt?
— Már hogyne lennénk, apa! — utasítja rendre a gyerek —, nemrégen mentem a szobámba, megvigasztalhatatlan volt egész este. Válni akar. Apa, egyáltalán felfogod, amit mondok?!
— Váljon! — veszi hangosabbra mondandóját. — Aki válni akar, hadd váljon…
— Csakhogy akkor neked innen menned kell, fiam! — bátorodik fel az anyja.
— Nekem? Ugyan miket beszélsz, mama? Már miért mennék én el a saját lakásomból?
— Csak, fiam. Igen megártott a bor ma éjjel, ha még a feleségedet is magad mellett látod… ha válik, biza, neked menned kell! A fiad meg a feleséged nem tehet arról, hogy így lezüllöttél. Szégyelld magad! — ezzel a mama is sarkon fordul, beviharzik a cselédszobába. A gyerek utána ered.
Pista magára marad. Már nem tudja eldönteni, kit is látott az éjszaka. Luca nem lehetett. Tényleg elment az esze? Megártott az ital, vagy öregszik? Vagy a féltékenység elvette volna az eszét? Ám nem Lucára gondol, csak arra a szőke kislányra, aki olyan készségesen állta minden kényét, amikor ott kint a sikátorban azt tehetett vele, amit akart. Ekkor észleli, hogy vérzik a szája. Bemegy a fürdőszobába, megfürdik, felveszi a kikészített tiszta pizsamáját. Beleszagol. Luca illata… mondaná ki, de visszafogva magát, ledobja a földre az alaposan beillatosított ruhadarabot.
Reggel, mint aki jól végezte dolgát bemegy az irodába. Mint akinek semmi baja nem lenne, úgy megy haza munka után.
— Kutya ebet nem mar — mondja neki felesége, mikor meglátja elégedett arcát. Férje tudomást sem vesz róla. Estére szépen felöltözik, magában megy színházba. Nem viszi magával, tudomásul veszi válási szándékát anélkül, hogy bármit is megbeszéltek volna. Az a kacér gyermeklány jár a fejében, alig bírja végig ülni az előadást. Úgy toporzékol az ajtóban, mint egy kamasz. A főnök úr meg is jegyzi:
— Neked aztán véged van, Pista! Bekaptad a szerelem magot alaposan… — s jókat röhögve mennek a megszokott helyre, ahol várja őket már a fiatal szöszke. Mint ahogyan szokott, már eszükbe sem jut a korábbi estén történt incidens, táncoltatják a lányt. Jön egy kis lovaglás, ami után megint nem Pistának jut, hanem egy nyalka fiatal beosztottnak a finomabb falat.
A férfi összeszorított szájjal tűri, nem akarja magát nevetségessé tenni a többiek előtt. Egy idő után felpattan, kimegy utánuk. Ekkor döbben rá, hogy a szőkeség, aki oly készséges volt hozzá, most azt a nyikhajt teszi boldoggá ugyanazokkal a becéző szavakkal, mint amiket az ő fülébe suttogott korábban. Mögéjük áll, a lány épp farkasszemet nézhet vele. Sóvár kéj ül szemében, nem törődik vele, gúnyosan kacagva rászól, hogy takarodjon. Erre nagyon elszégyelli magát. Mire bemegy, az asztalon megpillantja az előző napi telt szépséget. Áll a főnök úr előtt és úgy illegeti neki báját, mint egy igazi kurtizán. Hirtelen a sarokba téved tekintete. Döbbenten veszi észre édesanyját és kamasz fiát.
— Álnok csalók! — kiabálja, s már ugrik is az asztalhoz. Hatalmasat ver a főnök kezére, aki nem rest az ő Lucája cipőjét babrálni. — Vetted le a kezedet a feleségemről! — ordítja éktelen dühében, mire az asszony úgy tesz, mint aki ezt meg sem hallaná. Az éltes ember hátrál, de Pista kezében a szék hatalmasat lendül, s már le is csap, még mielőtt félre ugorhatna. Óriási robbanással esik az darabjaira. A hatalmas ember úgy terül el alatta, mint egy víztócsa.
— Orvost! — kiabál a pincér.
Luca leugrik az asztalról, és gyorsan hazamennek. Pista nem érkezik meg, sem reggel, sem estére. Hiába hívják a mentőket, a rendőrséget, senki sem tud róla. Végül felhívják az irodát. Ott elmeséli az egyik könyvelő, hogy a főnök úrnak tíz öltéssel kellett bestoppolni a feje búbját, mert egy kutya úgy ellökte hazafelé menet, hogy majd belehalt. Beverte a fejét valami éles kőbe. A mama megkönnyebbülve mosolyog:
— Ne sírjatok. Nem halt meg a főnök úr — erre elmeséli neki, amit az imént hallott és mindhárman jó nagyot derülnek. — Ám Pistáról nem tudnak semmit sem, azt hitték beteg, mert beszólt, hogy pár napig nem megy be az irodába.
— Rossz pénz nem vész — jegyzi meg a gyerek.
— Úgy szégyellem magamat… — siránkozik Luca. — Hogyan nézek majd Pista szemébe?
— Még, hogy te? Ő hogy fog a tiédbe? — kérdi a gyerek.
Hirtelen zaj, fordul a kulcs a zárban. Kővé dermedten figyelik a bejárati ajtót. Belép rajta Pista, ugyan úgy, mint a korábbi életükben.
— Veletek meg mi van? — kérdi. — Ebéd?
— Azonnal, apukám! — pattan fel az asztal mellől Luca. Gyorsan megterít.
Este együtt vonulnak be a hálóba, s olyan vigyorogva ülnek asztalhoz reggel, mintha csak a nászútjukról jöttek volna meg.
— Ugye igazam volt? — kérdi huncutkodva a mama. — Csak nem árt meg néha a vérfrissítés…
Erre aztán mindannyian jóízűen nevetnek.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.23. @ 12:04 :: Dezső Ilona Anna
