Létezik egy olyan labda1 itt e Földön, amit az emberek sajnos nem hagynak kigurulni a világból, pedig mindenkinek jobb lenne, ha hagynák, hogy elpattogjon egy olyan helyre, ahol többé senki se találhatna rá, senki se vehetné többé a kezébe, és senki sem játszadozhatna vele.
Szerencsésnek mondhatja magát az az ember, aki ellen nem áskálódtak volna még az embertársai, akit nem beszéltek volna még ki a háta mögött, aki ellen nem indítottak volna valamiféle hadjáratot. Senki sincs könnyű helyzetben, az sem, aki e sorokat olvassa és főleg én, aki valami belső indíttatástól vezérelve lapra vetnem most ezeket a gondolatokat, hiszen egy egyszerű ember lévén, be kell, hogy valljam vallanom, súgtam már én is össze valakiről vagy valakikről a hátuk mögött. Persze, volt, hogy okkal, alapos indokkal, talán csak azért mert megbántottak, megsértettek, méltatlan helyzetbe hoztak, vagy egyszerűen csak azért, mert belegázoltak az emberi mivoltomba, és az igazságérzetem erős volt, nagyon erős és ez az erő nem hagyta, hogy szavak és akár tettek nélkül menjek el mindazok mellett, akiknek köszönhetően egy hamis kép alakult ki rólam. Bizonyos közegben, bizonyos közösségben az ember csak nagy nehézségek árán, valami már-már földöntúli önuralommal képes legyinteni az őt ért vádaskodásokra, a róla szóló pletykákra, a sok esetben teljesen alaptalan mendemondákra. Ilyenkor az embernek szinte fel sem tűnik, hogy valami furcsa negatív erő hatására tulajdonképpen már a kezében is tartja azt a bizony labdát2, ami valószínűleg szép, formás és szinte már kiáltja; Emelj fel! Dobj el! Dobj vissza! Ám ez a labda3 csak a bosszú labdája4. Dühből, haragból, hitetlenségből gömbölyödött forma s egészen könnyű, hogy könnyen lehessen vele bánni, hogy bárki megemelhesse, hogy bárki eldobhassa – a labda5 mindig éppen olyan, ami az adott ember kezébe való, hogy élvezetes legyen vele a játék.
Sajnos, fogtam már én is ezt a labdát6 és dobtam is, és persze vártam is, hogy visszadobják, aztán újra, ide-oda, mígnem rádöbbentem, hogy ez a labda7 nem a jótól való. A vele való dobálkozás dobálózás gyengít és fáraszt és felemészti az ember minden energiáját.
Valahányszor nem szaladtam a labda8 után, valahányszor engedtem kicsúszni a kezeim közül, holott sokszor szinte már végzetes dobást mérhettem volna az eredetileg felém dobó engem célzó felé – valójában megkönnyebbültem. Nem akartam részese lenni a csúnya játéknak. Ilyenkor persze elkezdtek hiányolni a játékostársak. Csak úgy záporoztak felém a labdák9. Nagy nehézségek árán sikerült fedezékbe menekülnöm előlük. Gyakran képzeltem azt, hogy egy barlang szájánál bujkálok, ami megvéd a labdáktól10 és csak karnyújtásnyira vannak tőlem a felém dobott labdák11, s aki felé dobnám egyre közelebb – tehát minden bizonnyal sikerülne egy óvatlan pillanatban végzetes ütést mérnem rá, de erősebb voltam a labdánál12, hiába jött hozzám közel. Furcsának vélték, hogy már nem szeretnék játszani. Kétségbeestek. A labdák13 egyszer csak feléjük futottak és ők, sokan, tovább játszadoztak. Hiányomban persze arra kényszerültek, hogy újabb játékostársakat keressenek vagy sok esetben, a jó-bolondok hiányában egymáshoz kezdték dobálni a labdákat14, míg nem a saját játékuk veszteseivé váltak.
Én pedig valahol vagyok, és ahol vagyok, ott jól érzem magam. Csak a jótól való labdákkal15 próbálom körül venni magam körülvenni magam, és azért persze néha figyelek. Leginkább már arra figyelek, hogy amennyiben valaki hozzám vágja a gyűlölség labdáját16, kérjem a Jóisten gyógyítását, de hagyjam a világ pereméig elpattogni azt a bizonyos labdát17, amelynek sérüléseim köszönhetem, hiszen az volna a legjobb, ha arra az emberfia soha többé nem találna rá.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.31. @ 08:51 :: Kőmüves Klára
