Nevetve illan az égre
a cigaretta füst
s reszkető ujjamba kapaszkodik
a fölém terülő csend.
Asztalsarkán elégett gyertya
kérné vissza lángját,
az idő szerényen álldogál
a kopott lépcsőn,
lépés térdepel a küszöbön.
Egy szó szájszélén
magára ölti a hallgatást.
Csak a hajnalok sírnak,
mert fekete madarak
gyűjtik csőrükbe a könnyeket,
nem fűzik gyönggyé,
viharnak adják,
hogy sebesre marja a
holnapra vak szemeket.
Nevet a cigaretta
égbe szaladó füstje,
sötét sarokba búvik a hallgatás.
Szárnya nő az időnek,
sápadt álmok
remegnek üres tenyérben,
az ölelést tegnap
megfojtotta a magány.