Oly szelíd nyugvással
őrzöm a múlt
ezernyi emlékét,
mint pocsolyák mélye
a tavalyi hó fehérségét.
Csak pillámon rebben
olykor egy álom,
s én távoli léptek zaját
hallom moccanni arról,
ahol kék lámpák osztják a fényt,
hogy vakult szemek
álmodják tovább,
milyen is volt egyszer
a valaha szép.
Oly szelíd nyugvással
zárom tenyerembe
a még hiányod,
mint az a száraz levél
avarnak rejtekén.
Átélte a tavasz, testét
csókoló melegét,
majd ősz ölén ringott,
tél havát kapva ajándékba
távozott csendesen,
sosem tudva meg
milyen is a szerelem.
(szelíd nyugvással
figyelem az eget…
látok fekete madarat
hátán kapaszkodó
szürke álommal,
sárba veszett fehér havat,
imára kulcsolt ujjat,
vaksi szemet…
olyat is látok,
mit látni nem lehet.)
