— Hé Bandi, te nem üzensz haza!?
Elpiszkolódott kabátját szorosan összefogta meggémberedett testén. Nem szólalt meg. Nem azért, mert nem akart üzenni, inkább azért, mert nem tudta, hogy mit üzenjen. Nem is emlékszik, mikor kapott az otthonhagyottaktól hírt, de már arra sem, mikor is írt haza utoljára… Akkor még a Nap melegítette arcát, meggyötört testét… akkor még azt hitte, törésre otthon lesz… Most pedig mindjárt itt a szenteste…
Hideg volt. Szinte átjárta csontjait a jeges szél. Hátát szorosan a fagyott földnek támasztotta. Könnyes szemeivel a távolt kutatta.
„Olyan végtelen ez az árok” — gondolta.
Hosszú hetek óta élt itt a társaival. A mögöttük álló hónapok alatt összeszoktak. Messziről egy szájharmonika hangja törte meg a csendet. Valaki dúdolni kezdett…
Marci, a tizenkét éves gyerek elindult, hogy kávét osszon a felnőtteknek. Azt a löttyöt nem igen lehetett kávénak nevezni, mert már ki tudja, hányszor főzték át a zaccot, de legalább forró volt… Nézte a kölyköt, amint öntözgeti az ütött-kopott lábasból a jelentkezők bögréjébe a barnás folyadékot. A mocsok alól alig látszott az arca. Már nem is tudta hol csapódott melléjük, de azt igen, biztosan nem ilyen sorsot szántak neki a szülei.
— Gyere ide! — szólt oda a kölyöknek.
A kisfiú mosolyogva közeledett feléje, több felől szólongatták, de meg sem hallotta, egyenest az ő Andris bácsijához indult. Egy káromkodás erről, egy szitok arról, de nem törődött vele, csak ment előre, le sem vette szemét a férfiről.
— Mindjárt jövök — mondta csendesen a morgolódóknak. — Andris bácsi hív.
Családjára gondolt, az otthonhagyott gyermekeire… Valamit üzenni kellene nekik… Beletúrt a hajába és köpött egyet…
— Itt vagyok, hívott bátya. Kér kávét? Eltettem magának egy kockacukrot… — Koszos kezével belenyúlt a szakadt kabátja, szakadt zsebébe. — Itt van, ni! Tessék!… — Sután nyújtotta felé azt a kicsi cukorkát és nyelt egyet. — Vegye csak el, magának őriztem meg.
Odakuporodott a férfi mellé és átölelte.
Akaratlanul vonta magához ezt a fiút, aki még szorosabban bújt az ölelésbe. Érezte a vézna kis test remegését.
— Na, nézd má’ no!… — és a gyerek felé nyújtott egy kis csomagot.
— Az enyém? — kérdezte, és már kezdte is kibontani.
Egy szelet kenyér, egy kis darab szalonna és két szem kockacukor volt benne. Csillogó szemekkel nézett a férfire. Kinyitotta kicsi markát, amiben még mindig ott szorongatta a kockacukrot.
— Hát, maga is gondolt rám? — Csillogott a szeme, de egy pillanat alatt szomorúra váltott a hangja. — De… nem fogadhatom el. Hisz maga is éhes.
Nézte ezt a fiút és a saját gyermekét, gyermekeit vélte felfedezni benne. Vajon most mi van velük, otthon talán valaki a nélkülöző családjának is ad egy szelet kenyeret.
— Ne bolondozz! Hallod-e, én már jóllaktam — koldult egyet a gyomra —, edd meg nyugodtan!
Elővette a jobbidőket megért pipáját, megtöltötte dohánnyal és elkezdett pöfékelni, Marcit szorosan tartva a karjaiban.
A fiú szagolgatta a szalonnát, hozzá-hozzá nyomkodva a megszáradt kenyeret…
— Köszönöm — suttogta.
— Kaphatnék végre kávét? — kérdezte valaki.
— Andris bácsi, engedjen, kiszorítja belőlem a szuszt…
— Eriggy! — lökte el magától.
Eddig észre sem vette, mennyire magához szorította a gyermeket. Az előbbi ölelés helyén jéghideget érzett, pedig amíg a karjaiban tartotta a kisfiút az egész teste egy érzéstől lángolt. Nem is gondolta, hogy ez a vézna kis test a lelkét is át tudja melegíteni. Vajon hol vannak a szülei, egyáltalán élnek még vagy talán egy jeltelen sírban nyugszanak? Mélyet sóhajtott. Káromkodott egyet magában. A szájharmonika hangját figyelte…
— Te kölök, hányszor szóljak még? — kérdezte egy ideges hang.
Marci a zsebébe tömte kincsét és már indult is a hang irányába.
Az a kétes folyadék rég kihűlt. Remegő kézzel töltötte a zománc nélküli bögrébe.
— Az anyád… — emelte ütésre kezét az ideges hang gazdája.
A gyermek félelmében bal karjával eltakarta az arcát.
— Meg ne próbáld! — hallotta Andris bácsi hangját.
— Ki ez a szaros neked?
Mélyen leszívta a pipafüstöt, mielőtt megszólalt volna. A sápadt naplementét nézte.
— Lehetne mindnyájunk fiam.
Halkan beszélt, mégis sziklákat tudott volna szavaival megmozgatni. Körülötte szinte egy emberként harsogták szavait.
— Lehetne mindnyájunk fia!
A kislegény még mindig félt a pofontól, de karját leengedve figyelte a sok szomorú rámeredő szempárt. Nem értette miért hallgatott el mindenki. Állt ott és várt. Várt valamire, nem tudta mire. Csak érezte, valaminek történnie kell.
— Gyere ide, te gyerek! — szólította az a férfi, aki az előbb meg akarta ütni.
Félve indult feléje. Ijedten állt meg előtte, könnyeivel küszködve egyenest a szemébe nézett. Meglepődött, amikor magához ölelte.
— Fiam, melegítsd meg azt a borzalmat — nyomott egy barackot a feje búbjára — járj újra körbe, és kínáld meg a katonákat! Mindenkit átjárt ez az istenverte hideg. Lódulj!
Szemével követte a fiút. A látóhatáron egy fénycsóva veszett a semmibe. Nem tudta eldönteni, hullócsillag, vagy egy távoli robbanás világította meg az ég alját. Legyintett. Mindegy, hisz’ elfordult tőlük az Isten, nem hallja meg a kívánságait. Kívánságok… már nincsenek, csak egy van, egy, ami nem más, mint otthon lenni a családjával.
— Három porontyot hagytam otthon. Nem csodálkoznék, ha az asszony nem várna meg… Te Bandi, neked hány gyereked van?
— Egy fiam és egy lányom. Gyuri tizenkét, Anna tíz éves. Ha erre a gyerekre nézek, őt, őket látom és… — ököllel a fagyos fölbe vágott. — Mit keresünk mi itt, mondd meg nekem, mit keresünk itt? Holnap szenteste.
A szájharmonika hangja töltötte be a végtelennek tűnő lövészárkot. Mindenki az otthoniakra gondolt. Innen-onnan egy sóhaj, egy halk káromkodás vagy egy jajszó hallatszott; itt-ott egy-egy gyűrött fénykép került elő. Minden rongyos baka ebben a percben, képzeletben otthon járt.
Halk kopogtatás… a bejárati ajtók kitárultak a hazatérők előtt… A fenyőfa gyanta illata átjárta az otthonok minden zugát. A konyha felől a tyúkhúsleves, a gesztenyével töltött pulyka, a töltött káposzta csalogatta a régóta várt családfőket.
Hatalmas robbanás rántotta vissza a valóságba az álmodozókat…
A félhomályt, magasra tört lángnyelvek világították meg odacsalva a tekinteteket. Meglepetésükből ocsúdva egy emberként kiáltottak: „Marci!”
A gyermektest összegörnyedve, erőtlenül feküdt, ám mintha megmozdult volna…
— Él! — kiabálta valaki.
Bandi szemei megteltek könnyel.
— Él, él hát — mondogatta —, szívós gyermek a fiam. Megyek érted, csak ne mozogj! — suttogta és már rohant is a fiúhoz.
Alig pár lépés választotta el Marcitól, amikor puska dördült… megtántorodott… egy újabb lövés… A fiú mellett esett térdre. Mind a két tábor felől éles fegyverropogás zavarta meg a látóhatáron éppen lenyugvó, vérre szomjazó Napot.
Sorosan átölelte a gyermeket, akiben alig volt már élet.
— Andris bácsi… a nyúl… — alig lehetett hallani a hangját. Ekkor vette észre a fiú bal kezében a döglött állatot.
— Te bolond gyerek, hát ezért hagytad el a biztonságot nyújtó árkot?
— Holnap szenteste, bátya… Azt akartam, ünnepi vacsora legyen maguknak… a másik elment… ne haragudjon rám… — a hangja egyre halkabb lett — … fázom, nagyon fázom Andris bácsi… öleljen át, mintha a fia lennék… Meséljen a gyerekeiről… álmos vagyok… alszom egy kicsit, de…
Nagy, szomorú szemei lecsukódtak. Az öreg katona meg csak mesélt szülőfalujáról, a házról, amiben családjával élt, az asszonyáról és két gyerekéről. Még mindig térdepelt, szorosan karjaiban tartva az élettelen testet.
Az ereje egyre fogyott… egész testében remegett… lassan szállingózni kezdett a hó… Eligazította maga mellett a földet, lefektette Marcit. Kucsmáját a feje alá tette, rongyos kabátjával betakarta. Fázott. Szorosan a fiú mellé feküdt, karjaival átölelte.
— Aludj kisfiam! — Egy csókot nyomott a homlokára, simogatta az arcát. —
Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod…
Hónapok óta most imádkozott először. Érezte, a lelke megkönnyebbül… Valami szépséges fény jelent meg előtte, megvilágítva a sötét éjszakát. A fegyverek is elcsendesültek, mintha erőt akarnának gyűjteni a további gyilkoláshoz…
— Andris bácsi, Andris bácsi… — hallotta Marci hívó szavát — itt minden gyönyörű… jöjjön…
Boldognak látta a fiút, mosolyogva nézett utána… Felállt, és követte őt, maga mögött hagyva minden földi szenvedést. Egy pillanatra megállt, visszanézett, szeretteire gondolt, a feleségére, két gyermekére, öregszüléjére.
— Istenem vigyázz rájuk! — és belépett a fénybe.
Az óvó hópelyhek betakarták a két védtelen testet.
Az orvos a halál tényének a következőket jegyezte fel:
„Tizenkét év körüli gyermek, családi neve nem ismert, mindenki csak Marcinak szólította, valószínűleg aknára lépett. A test szétroncsolódott. A halál azonnal beállt.”
„Szerető András harminckét éves, két lövés, az egyik a szívet, a másik a májat érte. Mind a két lövés halálos. Nem szenvedett, azonnal meghalt.”
A háború végéig ott maradt a lövészárokban a kérdés, ha mind a ketten azonnal meghaltak, miként találhattak rájuk mosollyal az arcukon egymást átölelve.
Közös sírba temették őket, a fejfára csak ennyit írtak: Apa és fia.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.21. @ 12:06 :: Lénárt Anna
