Biztos támaszunk valamely általánosság (esetleg axióma), amiről azt tartjuk, hogy mindenki számára ugyanazt jelenti. Ezt a hihetőség és a hitelesség szemszögéből külön nem vizsgáljuk, így azután gyorsan bekövetkezhet a belőlük építkező hierarchikus rendszerek elfogadása. Fel sem tűnik a kényszer, mint uralkodó motívum, holott az magából az általánosságok különféle összekapcsolásából egyenesen adódik. A hitelesség tüzetes vizsgálatára nincs is mód ilyen felépítményekben, nem úgy, mint például egy szabadságpont felvétele esetén. Érthetően sokat körülményeskedünk, ha bármilyen szabadság odaadásában döntünk.
Fontos az, hogy ki, vagy mi tesz valamely dolgot hitelessé? Lényeges, hogy mi, vagy ki tesz valamit hihetővé?
Úgy tűnik, mindkét kérdésre igennel kell válaszolnunk, miáltal máris demonstráljuk a kényszer születését, vagy legalább a szükségszerűségét.
Egy újabb talány: a tény keletkezéséhez „n” számú és „n”-szer azonos eredményű ismétlődésre van szükség az észlelésben. Ez lenne a kvintesszencia? Az észleléshez szükséges érzékelések kombinációi azonban sosem hitelesíthetők. Más szavakkal: *elegendő lenne érzeteink számát növelni, vagy csökkenteni ahhoz, hogy mindannyiszor egészen más, teljesen eltérő ítéletekhez juthassunk* (Ismert idézet egy szenzualistától.)
A folyamatosan fejlődő, átalakuló kényszerek zsugorítják a klasszikus természettudományos törvényszerűségek hatókörét, „érvényességi tartományát”. Rigorózusan korlátozva annak érdekében, hogy azokat egyáltalán használni lehessen a mindennapok gyakorlatában. Időleges biztonsággal, mely bármikor megtörhet a tények újbóli rendszerezésekor, holott ez a művelet megkerülhetetlen a megismerési folyamatok szüntelen fejlődése során. Hogy a megújuló összefüggésekkel semmiképp se keveredjünk önellentmondásba.
Másrészt ennek dinamikáját a szellemi aktivitás és az információ eszkalációja egyaránt formálja. A közöttük érzékelhető csúszást pedig az a késedelem tartja fenn, amit az információ elemenkénti hitelesítése okoz: ez az, ami időigényességében vetekszik a megértés nehézségeivel. Miközben megválaszolatlanul hagyjuk a kvintesszenciára vonatkozó imént feltett kérdésünket, megfogalmazódik még valami nyilvánvaló. Összefüggés van az észlelés korlátossága és a kényszerek minősége között.
A tények láncreakciója és a káosz
A meggyőződés az, ami először veszítheti el létezésének és fenntartásának feltételét, a már emlegetett információ eszkalációjának „idővákuumában”. Azonban az elfogadás illúzióját mindenáron meg kell őrizni. Önmagában az elfogadásban egyaránt és egyidejűleg érvényesülnie kellene a hitelességnek és a hihetőségnek. Ha a tények láncreakciójában az elfogadás, mint műveleti szimbólum vesz részt, az egy komoly előrelépés, hiszen időt nyerünk (megkerülhető a káosz). Ekkor és csak ekkor tudjuk kikapcsolni a fentebb már vizsgált hierarchikus kényszert, mint túlzóan eluralkodó motívumot az indukció és az intuíció javára. (Mindaddig, ameddig a hierarchikus kényszerek jelen vannak, fennáll és dominál az alávetettség, a teremtés legfontosabb korlátja.)
Relációk a teremtésben
Tények láncreakciója → indukció
Információ eszkalációja → intuíció
A teremtés folyamatában a fejlődés, az információ eszkalációja, a gyakorlat teljes egyidejűsége és a tények láncreakciója együttesen képes arra, hogy az egyoldalú időfüggést kikapcsolja. Ebben a teljes összeszedettségünkben válhatunk képessé egyfajta teremtő együttműködésre. Másfelől ez felszabadítóan hat a célszerűségekre, a következmények előtti minőségekre is. Itt megjegyezzük, hogy amennyiben a teremtési folyamat ciklikus, az nem hibajelként (esetleg paradoxonként) értelmezhető, hanem a már létező világ szakadatlan megújításával kapcsolatos, elkülönült üzemeltetési módszer, más kategória.
A totalitás és a végtelen kapcsolódása
A totalitás a teremtés alanyainak összessége, a végtelen pedig a színtere. A végtelen másik arcában nem egyéb, mint a kényszeres eredménytelenségek szakadatlan monotóniája, melyet a sikertelen teremtési kísérletek generálnak és tartanak életben, folyamatosan.
A teremtésben az érzékektől független moralitás megléte alapvető föltétel. Már említettük, hogy az ötfélére szabott észleléseink szerepe más vonatkozásban is súlyosan korlátozó, mivel teremtésre alkalmas absztrakcióinkban a sajátnak hitt világunkat grandiózus illúzióhalmazokból állítjuk össze, sőt! Mindezt beágyazzuk a megismerési folyamatainkba, ami egy elképesztő fordulat. Annál is inkább, mert ezek így tényleg rendelkeznek valós anyagi tartományokkal, mégsem lehetnek igaziak.
Kényszeres eredménytelenségeink monotóniájáról már megállapítottuk, hogy saját végtelenünk építőeleme.
Kilátástalanságunk és kétségbeesésünk — jobb híján — ismét a fizikusok karjaiba kerget bennünket…
Legutóbbi módosítás: 2015.01.23. @ 13:02 :: Meyer József
