Nagy Horváth Ilona : Regénytelenül (…az ember végül…)

Ki szavam nem érti,
hogy értené a hallgatásom,
a számra hűlt átlagos szavak
el nem hangzásának helyes sorrendjét.
Ajkamra hogy gyűlik a csend,
csak a télmarta cserép
surrogása hallik,
ha összeszorítom,
mert ez a néhány szó,
ha hallgat is,
ne hagyjon el,
ne még.

Ki ölelésem nem,
hogy értené leeresztett
karom,
hogy amikor így állok,
épp megadom magam,
s engedem, hogy a világ
tovább menjen nélkülem,
s míg lépsz vele,
én ott maradok,
ahol utoljára voltam
téged várva,
előtted állok a semmiben.

Én azt hiszem,
megértettem a világot.
Láttam hajladozni fákat,
s hogy a letépett virágokból
koszorút sodor a szél.
Ma már nem hiszem magam
se virágnak, se szélnek.
A hiány vagyok,
a szirmok közti tér,
illatoktól nehezült űr,
az a nincs, ami nélkül a van
nehezen értelmezhető,
s ha ezt elfogadom,
megtanultam mindent.

Tegnap
kimentem a parkba,
és a padok közti fagyott földre
szórtam az életem.
Istenem,
hát ide figyelj,
jól van ez így?
Ez volnék valóban,
amit a szemében láttam?
A tér?
S ha imádkozom érte,
én, a semmi,
hagyni fogsz békében
elmenni végre?
Nem igazi ima ez, tudom,
csak a lelkem csikorog,
hisz az utcán,
a tévében, plakátokon
őt láttam minden szerelemben.
Ő volt minden mozdulat,
minden vágy, minden csók,
és én voltam minden lány,
dáma és egyszerű asszony.
Most nem tudom értelmezni
magam,
ajtót nyitott és itt hagyott
szirmok közti űrnek.
Sálamba szűkölni nevét,
és teljes nemléttel lüktetni
felfelé,
itt vagyok, itt vagyok,
ne hagyj el, én Uram,
ne még.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.