Ma van az év utolsó napja, kemény fagyokat jósolnak, aggódom négylábú barátomért, mert ő nem tehet róla, hogy ilyen helyzetben vagyunk…
Ma sikerült valami lélekmelegítőt szereznem a kutyámnak, meg nekem.
Egy férfi állt meg előttem kora reggel, és itt hagyott valami csomagot… belenéztem, egy autóponyva volt összehajtogatva. Már tudom, ma biztos nem fagyunk meg…
Délkörül a szomszédom, Béla szólt, hogy ma is mehetünk Bodrival, mert a téren megint ételosztás lesz… Isten áldja meg a segítőinket.
Eleinte szégyelltem sorban állni, de győzött az éhség, na meg Bodri is nyugtalankodott már, három napja nem ettünk, se hideget, se meleget… Néha még nosztalgiázom, hogy mi lett volna, ha a sors nem így osztja le a lapokat nekem. Talán, ha a feleségem nem rak ki a közös otthonunkból… vagy a munkahelyem nem szűnik meg húsz év után… de már kár is ezen keseregni. Valami csoda kellene ahhoz, hogy kikecmeregjek a nyomorból…
Ezen az éjjelen azonban akármi megtörténhet, még akár csoda is…
Szeret az Isten, csak én nem érzem…
Kemény falon kellene átverekednie magát annak, aki közel akarna férkőzni, ahhoz a kis izomköteghez, amit lírai módon szívnek nevezünk…
Én nem iszom semmi alkoholt, mert tavaly ilyenkor így fagyott meg a legjobb haverom… leitta magát szegény, nem akarta a valóságot józanul átélni, és reggelre meredten találtam rá. Ez jó lecke volt arra, hogy józanul szenvedjem végig a mindennapjaimat.
Mostanában sokat sétálunk Bodrival a városban, többnyire céltalanul, de valahogy mindig egy bizonyos utcában találjuk magunkat… az ösztön, talán az visz mindig oda, ahol a volt feleségem él. Állítólag özvegy már két éve. Sokszor órákat töltök azzal, hogy figyelem, merre jár. Csak egy pillanatra is, ha láthatom, az nekem boldogság, mert ez a kemény szív iránta sosem szűnt meg érezni… A régi, szép emlékeim hajtanak minduntalan felé.
Múlthéten szerencsém volt, szépen megborotválkozva álldogáltam a házzal szemben a hidegben, és egyszerre ott termett Lídia egy bögre teával… meg egy kis harapnivalóval.
Szelíd szavakkal megszólított:
— Nem bírom nézni, hogy itt fagyoskodsz, bűntudatot ébreszt a látványod…
Meglepődve néztem a gyönyörű arcra, ami még mindig melegséggel töltötte el a szívemet…
— No egyél, mert még kihűl — mondta.
Megköszöntem, és nekiláttam a fejedelmi ebédnek.
— Aztán van már munkád? — kérdezett rá Lídia…
— Nincs — motyogtam két falat között.
— Hát az baj, és hol laksz?
Szememet a kérdésre restelkedve lesütöttem, és hosszan hallgatva befejeztem a sietős falást.
— Van hol laknom… — mondtam durcás gyerek módjára. Aztán ahogy a teát megittam, el akartam onnan oldalogni gyorsan, mert szégyelltem magam előtte.
— Várjál… — és ekkor kezembe adott egy plédet. — Hátha szükséged lesz rá…
Ebben a pillanatban a mosolya újra a régi fényében tündökölt, amit olyankor villantott rám, amikor szerelmes hangulatban volt éppen.
Sajgó lélekkel, de távozni kényszerültem, mert a postás jött, és előtte még jobban röstelltem a helyzetemet.
Aludni tértek, hátha sikerül átvészelni ezt az éjszakát is…
A hideg bevackolta magát a ponyva alá, és átjárta a sötétben meredten fekvő férfi és kutyája testét…
Nem akart emlékezni, remélni, csak emberhez méltóan létezni, de ez ködkönnyű álomkép csupán, egy vén csavargónak és a kutyájának…
Lídia asszonynak nyugtalan, emlékek között vergődő, keserves éjszakája volt a találkozás után.
Reggelre ébredve elhatározásra jutott, vagyis inkább egy újévi fogadalmat tett.
Rémálmai után lelkiismerete tettekre sarkallta…
Felöltözött sebtében, és kiállt a kocsival. Rémesen hideg lehetett hajnalban, mert a maradéka is hideglelést okozott.
Erősen pörögtek a gondolatai, vajon hol találja meg ilyenkor Pétert…
A térre hajtott, ott leparkolt, és fényképeket kezdett mutogatni a járókelőknek, de eredmény nélkül.
Kezdte elveszíteni a reményt.
Aztán az áruház parkolójában észrevette azt a jókora ponyvakupacot, ami a kutyát és gazdáját jótékonyan védte a fagytól…
Alákukkantva, ott találta a piros orrú, remegő férfit és az ebet.
Lágyan rászólt a férfira:
— Péter… gyere, hazamegyünk!
— Hová? — kérdezte a férfi. — Hová haza?
Fájdalmas tekintete mélyen a nő lelkébe hatolt.
— Velem jöttök, hozzám… örökre velem maradtok…
Péter nem akart hinni a fülének…
— Visszafogadsz? Miért?
— Mert még mindig szeretlek, te idióta…
Úgy ahogy voltak, koszosan, félig összefagyva, remegő térdekkel elindultak…
Péter és Bodri az új, reménytelibb jövő felé… amit Lídiának köszönhetnek, aki ezt az újévi fogadalmát végre valóra is váltotta, amivel két magányos lelket megmentett a fagyhaláltól…
Vége
Legutóbbi módosítás: 2015.01.02. @ 12:47 :: Nagygyörgy Erzsébet
